Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Vita a Próbaútról
FÖRUM Lajos prózája is mély hatással volt Ta- lamonra. Az indulás feletti örömünket nyilvánvalóan majd a beérkezés tényének kell megerősítenie. A bizonyítás azok előtt áll, akiket a Próbaút a csehszlovákiai magyar irodalom új ígéreteiként útrabocsá- tott. Magunknak is kívánjuk, hogy sok örömünk lehessen kibontakozó alkotómunkájukból. TŐZSÉR ÁRPÁD Jóleső érzéssel hallgattam végig Zalabal előadását. A pozitivista leírások, elemzések után tudta feszíteni írásának az ívét az általánosságig, Schillerig, Goethéig. Kritikai irodalmunkban ritka az ilyesmi. Kritikusaink vagy egyszerűen leírnak, és elvesznek a részletekben, vagy az általánosból indulnak, s meg is maradnak az általánosnál. Zalabal tehát jól vizsgázott. Amikor azonban külön tárgyalta a költőket és a prózaírókat, s a költőknek adott szinte minden babért, lélekben felszisz- szentem. Én az antológia meghatározó újdonságának ugyanis éppen azt érzem, hogy a líra és az epika abban az egységben jelentkezik itt, amely egység a modern irodalom legsajátabb sajátja. Amikor még kedvemet leltem az ilyenféle irodalomelméleti megfogalmazásokban, úgy tizenöt évvel ezelőtt, akkor írtam le, hogy a modern irodalmi kifejezési forma a lírának az epika tengelyére való vetítése. Ilyen értelemben például az Ulyssest egy vég nélküli szabad versnek éreztem. Ha nem untatom a tisztelt közönséget, hadd fejtsem ki, miről van szó. A mítosz a primitív népek idejében a közlésnek a közvetlen eszmecsere mellett szinte egyetlen formája volt. A mese, a történetmondás segítette elraktározni az ismereteket, a közléseket. A korai „tudományos” és egyéb közléseket is. Később a társadalom haladásával, modernizálódásával erről a közlési formáról a tudomány, a közélet és az egyéb tudatformák információi leváltak. S ma a tudatformák differenciálódásában és specializálódásában már ott tartunk, hogy nincs a társadalmi életnek olyan területe, amelyről a megfelelő tudományágak többet ne tudnának, mint az irodalom. Az irodalomnak egyetlen témája maradt: az ember, mégpedig az emberi létnek azok a mély rétegei (az erkölcsi, lelki, érzelmi stb. élet), amelyek a lírának mindig is központi témái voltak. Az embernek ez a „mélyléte” persze távolról sem vizsgálható „tiszta”, steril formában. A cselekvő, erkölcsi dilemmákkal küzdő, mély érzelmi életet élő ember csak társadalmi ember lehet, az embernek ez az új szemlélete tehát egyáltalán nem jelenti az ember társadalmi meghatározottságának figyelmen kívül hagyását, csak forma és tartalom összefüggései változtak meg. A társadalom, amely az irodalom fejlődésének korábbi szakaszaiban még lehetett — és nem egy ízben volt is — tartalom, mára a forma részévé lett. A tartalom, a téma ma az ember, az érző, vívódó, döntő és cselekvő ember. Az a valami, amit Zalabai az ontológiával és gno- szeológiával hozott összefüggésbe. Ez az ontológia, tehát lételméleti mondandó kívánja meg kifejezési formaként azt az irodalmi alakzatot, amit már nem lehet lírára és epikára bontani, amely kifejezési forma nem egyéb, mint a lírának, ennek az eredendően emberközpontú, képzeletközpontú, lélekközpontú műnemnek az epika tengelyére való vetítése. Ha én tartottam volna a bevezető előadást, akkor ebből a gondolatból indítottam volna a mondandómat. Ugyanis a szóban forgó antológia legjobb szövegeit sem lehet lírai s epikai szövegekre osztani. Egészen addig, hogy pl. Hogya és Tala- mon szövegeit egyben az antológia legjobb lírai darabjainak is érzem. S tovább megyek: Farnbauer Gábor esszéversei az epikai motiváció révén szintén rokonok az epikával, s nem lehet nem látni Hizsnyai és Krausz Tivadar verseinek epikai ihle- tettségét sem. Nekem a legnagyobb meglepetést az antológiában, a már korábbról ismert Farnbauer és Hizsnyai mellett, Hogya György jelentette. Nem is annyira ez a két írása, amely az antológiában megjelent, hanem egy Irődia-füzetben olvasott novellája, a Metszéspont (lásd: Irodalmi Szemle 1987/ 3. — A szerk.). De amennyiben az antológiában közölt Sziszüphosz mosolyának világlátását, világképét rokonnak érzem a Metszéspont világlátásával, világképével, talán nem egészen logikátlan, ha az antológiabeli novellák helyett a Metszéspontról beszélek. A Hogya-féle novellák előképét talán Mészöly Miklós novelláiban, mondjuk a Pontos történetek útközben darabjaiban jelölhetjük meg. Ami közös bennük, az
