Irodalmi Szemle, 1987

1987/8 - FÓRUM - Klimits Lajos: Néhány megjegyzés a drámáról és a színjátszásról

FÓRUM "Színpadon csak annak van Jogosultsága, aminek színpadi dinamikája van, úgy is modhatnám: ami több a színpadon, mint nyomtatásban.”9 Tudom, nehéz és hálátlan feladat a dra­maturgé, de egy drámairodalom és szín­ház, amely fejlődni akar, nem boldogul­hat nélküle. A dramaturg „spiritus-motor- Ja” a drámaírásnak, ösztönzője, formálója, alakítója. Életemben két, illetve három ilyen dramaturggal volt szerencsém dol­gozni. Ján Vdovják, a Szlovák Rádió fő- dramaturgja, Ján Durina, a Szlovák Tele­vízió és Kopányi György, a Magyar Rádió dramaturgja volt ilyen. Űk olyan drama­turgok, akik számára a drámaírás hiva­tás. Az írókkal a legjobb kapcsolatokat keresik és állandóan ápolják. Boldogok, amikor új darabot, új írót fedeznek fel, amikor az ő közreműködésükkel sikerül az asztalra tenni egy igazán értékes mű­vet. Még ma is, ha összefutok velük, az első szavuk: mit írsz? Van-e számunkra új témád? De ezt nemcsak tőlem kérdik, hanem minden írótól, aki drámával fog­lalkozik. A drámairodalom nekik „szív­ügyük”, s nemcsak beszélnek róla, nem­csak nyilatkoznak róla a lapok hasábjain, hanem cselekszenek is az érdekében. Ilyen kérdést még nem tett fel nekem csehszlovákiai magyar dramaturg, szinte az az érzése az embernek, hogy kerülik az írókat, nehogy azok hozakodjanak elő olyasvalamivel, hogy új drámán dolgoz­nak. Nem panaszként írom ezeket a mon­datokat, de ezzel is érzékeltetni szeretném a helyzetünket. Ismét oda jutottam el, hogy egy hivatá­sos színházunk van, s ennek kell teljesí­tenie a színházi kultúra minden felada­tát. S a Matesz dramaturgjának is ebből az adott tényből kell kiindulnia. Nem szű­kítheti le színházi kultúránk fejlődését egy bizonyos, szűkkörű irodalmi ízlésre, amely esetleg hozzá, személyéhez közel­álló, de nem fejezi ki irodalmunk egész skáláját és társadalmi tendenciáit. Gon­dolkodásváltásra lenne szükség itt is, fel­mérni a megtett utat, sikereket és kudar­cokat, s lehetőséget adni azoknak az íróknak, akiknek művei esztétikai mércé­vel mérve is értéket jelentenek, ugyan­akkor a közönség ízlésének is megfelel­nek. A dramaturgnak színpadra kell tudnia hangolni az irodalmilag kevésbé értékeset is, hogy az esztétikum legnemesebb törek­véseit szolgálja. Persze, ehhez tehetség és színházi gyakorlat is szükséges. Goethe mint a weimari városi színház dramaturg­ja rendelkezett ilyen tulajdonságokkal. Bárdos Artúr így jellemzi őt: „Goethe, a dramaturg, tudatosan különböztetett az eleven színház és az esztétika szempont­jai között, amikor az általa lenézett Iff- landdal és Kotzebueval kezdte a maga kö­zönségét hozzánevelni Goethéhez és Schil­lerhez, akiket a legmagasabb esztétika szempontjai szerint is megbecsült.”10 Kmeczkó Mihálynak arra a kérdésére, hogy kísérletezzen-e a Matesz,11 én is csak igennel tudok felelni. Kísérletezés nélkül nincsen továbblépés. Az igazi művészet lényege, hogy mindig valami újra és újabb­ra törekszik. Ez alól a Magyar Területi Színház sem lehet kivétel. Amióta kapcso­latban vagyok a színházzal, ez a kérdés mindig napirenden volt, már majdnem har­minc éve. De más a kísérletezés és megint más a sikertelenségnek a kísérletezéssel való leplezése. Véleményem szerint a kí­sérletezés csak akkor megalapozott, ha az alkotók levonják belőle a tanulságokat. Ami rossz volt a kísérletben, azt el kell vetni. Ami viszont jó, azt folytatni kell és a következő kísérletnél felhasználni, vagy egyenesen arra építeni a következő kísérletet. Aki huzamosabb ideje figyeli a Matesz kísérleteit, joggal elvárhatná azt is, hogy ezekből eredmény is szülessék. Eredmény volt annak idején a „népszín­ház” Konrád József általi létrehozása, s úgy emlékszem, az ez irányú kísérleteket jól fogadta mind a szakma, mind pedig a közönség. Nem mindig az az új, amit valaki újnak gondol vagy mond. Az elmúlt években erről is nemegyszer megyőződhettünk. Ot- tofritz Gaillard, német színháztörténész professzor, amikor Európa színpadjain vé­gigsöpört a posztavangárd hulláma, ezt állapította meg: „Egyes forma-forradalmá­rok megfojtották a műalkotást, mert azt hitték, hogy a műalkotás alaptörvényeire nincs többé szükség. Nem véletlen, hogy a második világháború után ismét felbuk­kantak a kispolgári forma-forradalmárok. A divatos színház Pirandello analitikus technikájának feltámadását ünnepelte, fá­radt és rezignált mosollyal feltárta saját belsejét és gúnyos fintorral felbontotta a drámai formákat. Vajon átfogják ezek a tartalmatlan költemények az emberi lét egészét a második világháború katasztró­

Next

/
Thumbnails
Contents