Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - FÓRUM - Klimits Lajos: Néhány megjegyzés a drámáról és a színjátszásról
FÓRUM meg, aki abban az időben a Thália Színpad rendezője volt. Gágyor eredetileg García Lorca Bernarda Álba háza című drámáját szerette volna színre vinni egy sajátos felfogásban: a dramaturggal egyetértve kihúzták a műből a dráma főszerepét, Bernarda Álba alakját — ezzel a színház vezetősége nem értett egyet. Mivel a darab ilyen elképzelésben nem kerülhetett színre, a színház vezetőségének gyorsan más darab után kellett néznie. Felkeresett a színház igazgatója és felkért, hogy az Irodalmi Ügynökség kiadványaként megjelent bohózatomat készítsem el a színház számára. A bohózatot eredetileg amatőr színjátszók számára írtam. Az átírásnál figyelembe kellett vennem a hivatásos színház követelményeit, igényeit. Az átíráskor nem dolgoztam együtt dramaturggal. Gágyor nem szívesen vállalta a rendezést. Annyiban meg tudtam érteni, hogy a darabhoz nem találta meg a kapcsolatot. De egy hivatásos rendező nemcsak olyan darabokat rendez, amelyek „szája ízének” megfelelnek. Azt is rendeznie kell, ami a színház szükségletei szempontjából fontos. A próbák elkezdődtek, s csak úgy ímmel-ámmal folytak. Talán az is megfordult Gágyor fejében, hogy a bemutató előtt „megbetegszik”, s nem kell magát „aláírnia”. Ez be is következett. Két héttel a bemutató előtt Daniela Kapitánová vette át a rendezést. Sem a darabot, sem nyelvünket nem ismerve, a színészek tolmácsolására volt utalva. Még csoda, hogy úgy-ahogy össze tudta hozni az előadást, és június 2-án megtarthatták a bemutatót. A szezon végéig mindössze három hét maradt, addig játszották a darabot. Szovjet vendégrendező érkezett Komáromba, s a darab főszereplőjére a komáromi társulatnál volt szükség. így, amikor ő szeptember elején Komáromba távozott, levették a darabot a műsorról. Ez a 24 előadás titka. Mindezt csak az objektivitás kedvéért írtam le, és azért, hogy érzékeltessem: az előadások száma nem mindig mércéje a sikernek vagy a sikertelenségnek. Különben milyen közönségvisszhangja volt a darabnak? A Nő 1982/49. számában „Irén” jelige alatt egy levélíró így reagált: „Hogy a vitához hozzá akarok szólni, annak egyik oka az a bohózat is, amelyet tavaly a kassai Thália mutatott be, a Névtelen komédia. A nézők jót nevettek, mert nem róluk volt szó, pedig a darab nem néz a dolgok mélyére, s azt szajkózza, ami közszájon forog. (...) Hol keressen társat, partnert magának az a fiatal értelmiségi nő, aki elnőiesedett pályára lép, s a főiskola vagy egyetem elvégzése után falura kerül tanítani? Kik közül választhat falun? Az a néhány szem értelmiségi, aki egy-egy kisebb községben nálunk megtalálható, általában már a »másé«. Az orvos legtöbbször »bejáró«, a szövetkezet mérnökei legtöbbször családostul telepednek meg a faluban, a férfi pedagógusok is. (...) Azért írtam, mert szeretném, ha azok, akik jót nevettek a Névtelen komédia tanítónői rovására (meg a vénlány tanítónőkére), elgondolkodnának egy kicsit azon is, ami valójában egy nagyon nehéz emberi — és egy megoldásra váró, komoly társadalmi — probléma is. Köszönöm, hogy szót kaptam.”6 Én is köszönöm. Utólag elnézést kérek „Iréntől”. Egy drámaíró számára nagyobb öröm nem lehet, mint amikor így reagálnak szatírájára. A csehszlovákiai magyar dráma háza táján napjainkban az elsődleges gond a színvonal kérdése, a dráma minőségének a kérdése. A drámaírásban is érvényes Fábry Zoltán „kevesebb verset, több köl- tészetet”-je. Nem véletlenül tartják az esztéták a drámát a legnehezebb művészeti ágnak. A drámaíráshoz a tehetség mellett állandó továbbképzésre, szakmai ismeretekre van szükség. Drámát írni meg kell tanulni. Tanulni lehet könyvekből, drámák olvasásából, de mindehhez szükséges a színházi gyakorlat. A drámaírónak magába kell szívnia a színpad, a színház levegőjét. A dráma az embert mozgásban ábrázolja. A drámában mindig valahonnan valahová jut el az ember (vagy erőlködik és ugyanoda tér vissza, ahonnan elindul — a vígjátékokban!). Az ember útját a drámai konfliktus határozza meg. Az egyéni konfliktus és konfliktusok a színpadon mindig összhangban vannak a társadalomban végbemenő konfliktusokkal. A harc módját a színpadon ábrázolandó ember határozza meg, jellemének, vérmérsékletének megfelelően. A drámaírónak úgy kell felépítenie a drámai cselekményt, hogy állandó feszültségben tartsa a nézőt, hogy felkeltse érdeklődését, lekösse figyelmét. A cselekménynek előre kell haladnia, a szituációk megértéséhez szükséges információkat úgy kell a drámaírónak becsempésznie a párbeszédekbe, hogy azok ne
