Irodalmi Szemle, 1987
1987/8 - NAPLÓ - Szigeti László: „A képzőművész ne csak szavakkal bizonyítson”
BESZÉLGETÉS KOPÖCS TIBORRAL BESZÉLGETÉS KOPÖCS TIBORRAL BESZÉLGETÉS KOPOCS TIBORRAL BESZÉLGETÉS KOPÖCS TIBORRAL N APLÓ hogy a modern képzőművészet fenegyerekeivel, az impresszionistákkal, de szinte minden általam csak hírből ismert irányzattal találkoztam. Na és Picassóval. Ez a párizsi út radikálisan megváltoztatta képzőművészeti szemléletemet, s talán nem túlzás, ha úgy fogalmazok, hogy előmozdította valódi énem kibontakozását. Addig az volt az eszményképem, amit a szocialista realizmus égisze alatt megköveteltek minden itteni alkotótól, ezért aztán magamnak is megdöbbentő volt, hogy néhány száz kilométerrel odébb mennyire másban látják a festészet, a piktúra lényegét. Hazajöttem, és újraértékeltem mindent. Rájöttem, a valódi művészet nem azon múlik, hogy az ember mit fest, hogy a mondandóját egyértelműen közli-e vagy sem. A piktúra nyelvezete öntörvényű, mint minden más művészeti ágé. Az impresszionistákkal a piktúra kezdett megszabadulni az irodal- miasságtól, a kompozíció behatároltságától, amelyektől aztán később Picassóék végképp megszabadították a festészetet. És mindezt akkor több mint harmincévesen láttam, tapasztaltam először, vagyis elég későn. Az utazás következményeként aztán nem is törekedtem arra, hogy a képi szerkezet valamilyen érdekes sztorit mondjon el, hanem magának a látványnak az igazságosságára, hitelességére törekedtem. Ezért tűnhet úgy, hogy a hetvenes évek közepére leegyszerűsödtek a munkáim. Engem viszont megnyugtatott, hogy a képzőművészet lényegéhez közelebb kerültem. Ezért is nyúlhattam aztán ecsethez. — Az 1974-es Cyprián Majernlk Galéria-beli tárlatodon még láthatóak voltak a szürrealista elemekkel átszőtt grafikáid, köztük a Ballada a szlovák nemzeti felkelésről című triptichon, ugyanekkor már közszemlére tetted a teljesen leegyszerűsített formanyelven szóló Kakast és a Bikabűvölő sorozat néhány darabját. És e két part között ott voltak az olyan, jobb szó híján, partokat összekötő, átmenetet jelentő művek, mint A mű, Az érkező és a távozó tünetei, vagy akár a Tavaszelő. 9 Így van. — És ugyanebben az esztendőben elszegődtél a Magyar Területi Színházhoz díszlet- és jelmeztervezőnek. Tudtál te akkor díszlet- és jelmeztervezni? • Nem. Azt a színházban sajátítottam el, elég gyorsan. Itt aztán óhatatlanul újra mélyebb kapcsolatba kerültem az irodalommal, ráadásul térben kellett lát- ‘nom, színeket kellett alkalmaznom. — Innen már csak egy mozdulat választhatott el a festészettől. 1975-ben már el is készültél Gál Sándor portréjával. 1976-ban Konrád József és Kmeczkó Mihály került vászonra, hogy aztán 1977-ben egész sor szlovákiai magyar közéleti személyiség, író, színész, tudós, orvos legyen a modelled. Közülük huszonhármat állítottál ki első, festőművészetedet bemutató önálló kiállításodon, 1977 szeptemberében Dunaradványon. Ezen a tárlaton többen azért nézhették csalódottan festményeidet, mert nem figyeltek fel arra, hogy szürrealista elemekkel élő grafikai világodban korábban kezdetét vette a már említett egyszerűsödési folyamat. Valami grafikáidhoz hasonló világlátást, kompozíciószemléletet várhattak, s ehelyett úgyszólván realista portrékba ütközhettek. Egyedül Farkas Vera művészettörténészünk vette észre, hogy festményeid „karaktereket, fizio- gnómiai jelenségeket ábrázolnak, hangulatokat idéznek. Az alkotó sajátos szemlélete színhasználatában jelentkezik (...) Tehát nemcsak formai jegyekkel, hanem az ábrázolás szándékával is kötődik festészetében a fauvizmushoz”. Ha úgy tetszik, Párizshoz. 0 Akkor is az volt, ma is az a célom, hogy ne csak engem, a nézőt is kielégítse a munkám. Ügy látom, a maximálisan absztrahált, a realitástól teljesen elrugaszkodott formák ma már kevésbé hozzák lázba a realitásokhoz kötődő embert. Félreértés ne essék, nagyon tisztelem Miró munkásságát, Picasso legabsztraktabb kubista korszakát, mívességük csodálatba ejt, ugyanakkor ma
