Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - HOLNAP - Tóth Károly: Tőzsér avagy a múlt és a költészet metaforája - A. Szabó László : A vers apoteózisa, Olcsó pillanat, Embermese
HOLNAP TÓ1H Károly Tőzsér, avagy a múlt és a költészet metaforája Ha Tőzsér Árpád Tanulmány egy kucsma (és a költészet) természetéről című versének (Irodalmi Szemle 1987/5 csupán az utolsó részét írta volna meg — már megírt volna mindent! Summázat ez vagy felfedezés? Meg- kísérelheti-e a költő pályájának egyik [bármelyik) pontján megfogalmazni, sőt kimondani „a költészet legbensőbb természetét”? Nem önmegsemmisítés ez, a költészet önmegsemmisítése? Nem szkizofrén őrület: kimondani azt, ami a kimondás lényege? Tépelődhe- tünk ezen, tépelődésünk tárgya s egyben módja lesz ez! Semmi sem róhat nagyobb felelősséget a költőre, mint az a kijelentés (felfedezés), hogy „a vers tárgya nem azzal hívja életre a verset a / mi hanem azzal ami nem”. A felfedezés e látszólagos ellentmondás ellentmon- dás-mentességének a felismerése. Hogy a kijelentésnek logikus tartalma van, sőt talán ez az egyetlen logikus kijelentés, amiből minden más már csak következik (a „sánta lengyel költő” gyönyörű sorának — „legszebb a nem létező tárgy” — megértése már ilyen következmény). De ez a felfedezés nemcsak felelősségteljes, hanem felszabadító is, a legfelszabadítóbb felfedezés — igazságtevés, igenlés, helyeslése, utólagos elismerése mindannak, amit a költő ugyan sejtett, az is lehet, tudott, aminek megírására, lehet, egész életében törekedett, vagy mindig csak azt, A. SZABÓ László Á vers apoteózisa szavaink zuhanó aranyalmák messze esnek fájuktól némelyikük talán fennakad az emlékek rácsán mely szívünket védi s velünk marad a többi emberarcot ölt majd lebukfencezik a realizmus szemétdombjáról és útnak indul úgy érezzük magunkat mint akit lemeztelenítettek a körülöttünk állók csak vihognak próbálnánk magyarázni hogy végül is mindegy hiszen egy vasárnap délután úgyis visszajönnek s mint mosolygó morzsák az asztalon költővé teszik tulajdonosukat
