Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
KRITIKA FELLINGER KÁROLY — Csepécz Szilviától eltérően — a személytelenség zónájából kiindulva próbál meg nekivágni a költői pályának. Szövegeinek alanya a Pilinszky-lírából jól ismert kreatúra, amely (aki) ugyanúgy elfedi a hagyományos vallomáslíra alanyát, mint a társadalmi-történelmi tapasztalatok iránt közvetlenebbül érdeklődő személyiséget. A közeg, melyben Feliinger mozog, nem a tapasztalat, hanem a reflexió világa. Harmincnégy versből álló ciklusa a gnómikus költészet körében helyezhető el. Szövegei rövidek, tömörek (tíz soron felüli verskísérlete kettő ha akad), motívumvázuk egy-két képből, többnyire a keresztény mitológia körébe tartozó emblémából áll. Kulcsszavai: pokol, mennyország, az Or, feszület, áldozati bárány, Ábrahám, Ádám és Éva, templom, harang, Isten, Júdás, (kereszt)fa, szög. Ezeknek az örök-új motívumoknak, univerzális utalásoknak a segítségével próbál általános-egyetemes érvényű helyzeteket, erkölcsi minőségeket megragadni. Hermetikus alkat: nem az élményszerűség vonzza, hanem az elvonatkoztatás, a lecsupaszított viszonylatok sejtetése. Jól példázza ezt „egy-képes” kis költeménye, az In memóriám Vladimír Holan: „Végül a szemétkosár is szemétre kerül. Előbb még kiürítik. Milyen szánalmas is az üresség, és mennyire irigylésre méltó." A kopás, leépülés, megszűnés, devalválódás élményét a vers egy meglepő, hatásos szemantikai szópár szövegbe állításával villantja fel. A „szemét”-tel szemben a „szemétkosár” a 'környezetünket tisztán tartani’ jelentésnek, tehát egy pozitív emberi minőségnek a kifejezője. Ez a szimbólum értékű tárgy azonban váratlanul átlényegül negatív minőséggé: egyrészt a „szemétre kerül” szókapcsolat paradoxális tapasztalatának, másrészt a „milyen szánalmas is az üresség” sornak köszönhetően, hogy aztán az „irigylére méltó” jelző révén egy újabb paradoxon lepje meg az olvasót, akinek tudatában e pozitív érték- minőséget hordozó jelző szemantikai besugárzásának hatására az „üresség” (halál) végül is a „tisztaság” fogalmával válik azonossá. Szövegközpontú aprómunkával hasonló jelentésmozgást mutathatnánk ki Feliinger néhány további szövegéből is /Keresztfa, Almatragédia, In memóriám Pilinszky János, Ünnepély, Ars poeticaj. ígéretesnek azokat a próbálkozásait tartom, amelyekben a logikai ellenpontozások, paradoxonok, fokozások a fentihez hasonló dramatikus jelleget kölcsönöznek a szövegnek: amelyekben csattanó van, amelyekben szinte epigrammatikus verszárlat, klauzula értékeli, minősíti át a vers- indító alaphelyzetet. Érettség, gondolati igényesség, kompozíciós készségj szövegalakítási képesség tekintetében azonban Feliinger Károly verseinek csupán mintegy ötöde-hatoda felel meg a választott líratípussal szemben támasztott fokozottabb kritikai követelményeknek. Általános érvényű igazságok megfogalmazására törekedve igen gyakran csupán általánosságokat, közhelyeket közöl (Csend és kiáltás, Büntetlenül, Kapcsolat]. Verseinek típushibája, hogy — Ünnep című szövegének egyik sorával élve — sokat, túl sokat bíz „a történés apró molekulái”-ra, a laza és önkényes képfüzérekre (Ady, In memóriám Kolumbusz K., Amikor, Kapcsolat), miközben a képek közötti szemantikai csönd nem a bölcs szűkszavúságnak, hanem a semmitmondásnak a jele (Kakas és bárány, H. Zs. megidézése, Harmadnap, Ünnep, Cantata stb.). Egyelőre messze van még attól — Nezval Konstantin Bieblről írott meghatározását idézve —, hogy a „kis formák nagy formátumú” képviselőjét sejtsük meg szövegeiben. HODOSSY GYULA antológiabeli szerepéről akkor lehetne eszményi módon szólni, ha az esztétikum tartományán kívül eső érdemei — vitathatatlan és elismerésre méltó érdemei — mellett szövegei immanens esztétikai értékeinek jellegzetességeit is alaposabban taglalhatnánk. Ez az eszményi állapot azonban (tételezzük föl: annak következtében, hogy a Próbaút mintegy „elébement” költői fejlődésének, s a gyűjtemény éppen tőle tartalmazza a legkevesebb verskísérletet) jelenleg a kritikus számára, aki könnyebben összebékítheti a tüzet a vízzel, mint az irodalom szervezését a költészetnek a művelésével, elérhetetlennek tűnik fel. Külön-külön kell értékelnünk tehát Hodos- synak, a szervezőnek és Hodossynak, a pályakezdő lírikusnak a teljesítményét. Ami
