Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra

KRITIKA

ZALABAI ZSIGMOND

PRÓBAÚT

,,Szeretettel, mint mindig, aggodalommal, mint rendesen, szigorúsággal mint kell, fordulok most is írótársaimhoz (...) Ha szeretetről beszélek, annyit tesz, hogy a költői életműveket folytonosan éber figyelemmel kísérve tanulmányozom, élvezem, örülök a mutatkozó szép sikernek, előrehaladásnak (. . .) Ha aggodalmat említek, azt akarom érteni, hogy a bíráló mestersége nehéz mesterség, nem esik a szív, a lélekismeret tudta nélkül, akár dicsérőleg, akár megrovólag mondjon ítéletet. (. . .) Ha végre szigorúságról is merek szólani, az nem esik másképpen, mint az irodalmi művek szeretenének és ítészi aggódásainak alapján (...) s ellenállhatatlan kényszerűséggel vitetem kimondani, amit ki kell mondanom, s vajon nem ez a hó- dolat-e az, mellyel az igazságnak tartozunk, tartozni észi kötelességünk.“

(Erdélyi János)

A PARNASSZUSRA

. Legföljebb levezetőül mondható: »úgy meg vagyok határozva, mint a csikó kantározva« — kacsintás.“

(Esterházy Péter)

P

róbaút című antológiánk nyolc költőjelöltjét (részletesebben ugyanis elsősorban őket értékelem) — tudatában a (különösen pályakezdőknek kijáró) kritikusi szeretet, aggodalom, ám ugyanakkor az irodalompedagógiai célzatú szigor követelményeinek — gyűjteménybeli teljesítményük esztétikai szintje, kísérleteik többé, illetve kevésbé meggyőző jellege, ciklusaik erőteljesebb vagy éppen halványabb kontúrjai alapján két, egymástól viszonylag élesen elkülönülő csoportba sorolhatjuk. Az önmagukat, saját költői világukat: tématárukat és kifejező eszközeiket egyelőre kisebb eredménnyel keres- getők csoportjába, illetőleg abba a kategóriába, amelyben a tehetség határozottabb nyelvi-poétikai jegyekben, érettebb gondolatiságban és markánsabb világképben mutatkozik meg.

Kezdjük miniportré-sorozatunkat az elsőként említett csoport szemrevételezésével.

II

CSEPÉCZ SZILVIA verseiben — szemben az antológia tővonulatát képező személytelen létköltészettel — a líra ősi, eredeti funkciójának: az érzelemkifejezésnek, az érzelmi kitárulkozásnak, a vallomásosságnak a vállalása az uralkodó jelleg. Elégikus alkat: megrendüléseit hol az emberélet múlandóságának élményére való fájdalmas rádöbbenés adja (Fájdalom, Kötődés), hol a vágyódás a tiszta harmónia iránt (Az állomás felett], hol pedig a nosztalgikusan visszasóhajtott gyermekkornak s a megérkezett felnőttségnek