Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - FIGYELŐ - Keszeli Ferenc: Tallós Prohászka István

a parlament sorait, s a hatalom nem1 tekintheti többé veszélytelennek a szociáldemokrata mozgalmat, a bányász- és ara- tószrájkokat. Tallós Prohászka István huszonkét éves, amikor a képviselőházban Tisza István nyíltan kijelenti: ,,A háborút elvesztettük.” Ez a huszonkét esztendős fiatalember e pillanatban már egyértelmű társadalmi besorolás szerint is proletár, s talán még egyértelműbben megjósolható, hogy élete végéig az marad. Hogy így legyen, ahhoz az eltelt huszonkét esztendő bőven elegendőnek bizonyult — nem kevésbé a társadalmi s az egyéni körülmények.

■ A nem éppen jómódú, de tisztes iparossorban éldegélő somorjai asztalosmester meg az egykori pásztorlány négy gyermekének egyike, István a polgári iskolába járhat, de ennek feltétele van: jó rajzkészségének köszönhetően pénzért iratmásolást vállal — rendszeresen. Oktatója ígéretes festőtehetséget lát benne, ám a továbbtanulás lehetősége szinte kizárt, ezért dolgozni megy, telekkönyvi írnok lesz a malackai hivatalban. Innét hívják be katonának 1915-ben, de a frontvonalat szerencséjére elkerüli, mert kitűnő tehetsége láttán megkímélik őt a frontszolgálattól. Mundérban rajzol, de nem a harctéren, mint Mednyánszky László, hanem a laktanyában. Nem halott és nem sebesült tüzéreket, hanem pihenő, gyöngélkedő vagy tartalékolt katonákat rajzol, akiik hol krumplit pucolnak, hol beszélgetnek. (Többszáz katonaportréja közül sok elkallódott.) Történik mindez Léván, majd zászlóalját szülővárosába, Somorjára vezénylik, utána rövid ideig a pozsonyi gyalogezredben időzik, később Mosonmagyaróvár következik, s ha kimenője van, kevés gyaloglással és kevés evezéssel akár haza is ruccanhatna Somorjára. Honnan is sejtené, hogy életének utolsó negyedszázadát ebben a városban — Mosonmagyaróváron

— fogja leélni. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Tallós Prohászka István vöröskatona lesz, s bár az ezred rajzolójaként szolgál, fegyverrel is kiveszi részét a megszálló román csapatok elleni harcból. Fogságba esik, de ezt rendhagyó módon élve megússza, és 1919 karácsonyára már ismét a szülővárosában találjuk. A következő esztendőben pedig a Budapesti Ipar- művészeti Főiskola hallgatója. Négy esztendő múltán — diplomával a kezében — Berlinbe megy, ahol Izzik, szikrákat vet a sokféle új művészi irányzat számtalan

összecsapása, de ő mindettől tapintatos távolságra marad, mert alkata, művészi habitusa mást diktál. Vonzza a szülőföld, a lehetőség és kötelesség, nemkülönben a küldetéstudat. Érthető, hiszen a saját ősi világa még szűz, érintetlen terület, ecsettel szinte meg sem közelítette még senki. Hazatér és 1925-ben Somorján — életében először kiállít. Ezek még a mundérban készült rajzok, de sejthető, hogy a következő bemutatkozás már képben is azt ígéri, ami a művek alkotójának emberi magatartása szerint várható. így is történt s így folytatódott a hátralevő fél évszázadon keresztül, mert az alkotó egy életre a haladásnak, a szegényekkel, a gyöngékkel való együttérzésnek, a szenvedélyes igazmondásnak, a Csallóköz magyarságának kötelezte el magát. Nem program volt ez nála, hanem a magával hozott becsület, a tisztességes ösztön, a néppel, a természettel, a közös sorssal való teljes összeforrottság természetes megnyilvánulása. Tette a dolgát tehát. Ugyanúgy, mint a földműves, a munkás — csak éppen mást tudott, s ez a más magas fokú, haladó művészet volt. Magas fokú a tehetség és a képzettség okán, haladó pedig azért, mert az adott társadalmi körülmények között szenvedélyesen kockázat- vállaló, az igazmondásnak mélységesen elkötelezett, sorsvallató volt. Száját s ecsetjét csak szelíd hang hagyta el — de a teljes életművet áttekintve könnyedén igazolható, miszerint mindig is a véres valóságról beszélt. Téves felfogás tehát egy képe láttán azt mondani, hogy hangulatokat, idilleket festett. Mert sem a nép, sem a festő tulajdon élete nem volt idill. Márpedig az övé igazán egy volt a nép életével. Három év múltán, 1928-ban már Bratislavában, a következő évben pedig Pesten állítja ki képeit — nem akárhol: a Nemzeti Szalonban, ahol a század magyar festészetének legnagyobbjai kezdtek felsorakozni. Sikere volt, mert ismeretlen világról szólt és teljesen új hangon beszélt. Méltányos elismerésben részesült, hiszen Európa művészi irányzatainak ka- valkádjában, nagy összecsapások közepette hallatta csendes hangját, harsány színeit, s nem utolsósorban a szokatlanul egyszerű, már-már a naivitással határos formákat, általuk pedig egy elhanyagolt népközösség keserves ráncait, küzdelmét a mindennapi kenyérért, a mindennapi emberségért és megbecsülésért. Addig példátlan módon és példátlan eszközökkel volt