Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - HOLNAP - Haraszti Mária: Színek, hangulatok egy kiállításról
SZÍNEK, HANGULATOK EGY KIÁLLÍTÁSRÓL Kortárs prágai képzőművészet n «■rága. Napfényes márciusi reg- wm gél. Elindulunk, hagyva, hogy a látvány irányítsa lépteinket. Károly tér. A Moldva. A nyugodt folyóra épült fehér, tornyos épület. MÁNES — virít rajta a felirat. Kiállítóterem. Belépünk. Hófehér csarnok, kellemesen szórt fény. Modern elegancia. Nem hivalkodó, de nem is álszerény. A térelválasztó elemek arányosan szabják fel a teret. Akár egy kert: az otthonosságot a változatos méretű fehér talapzatokra helyezett szobrok sugallják, no meg a rengeteg látogató, akik nemcsak mintha nézegetik a kortárs alkotók munkáit, hanem komoly figyelemmel állnak meg a művek előtt; párok beszélik meg a látványt, szülők magyaráznak apró gyerekeknek. Nem csoda, hogy ennyien vannak: a Gottwald rakparti kiállítóterem rekonstrukciója ugyanis hét évig tartott. S a több mint ötven éve a művészetet szolgáló, sok jeles képzőművészt útjára bocsátó Mánes most ismét régi fényében ragyog, csak éppen alaposan átalakították. Nemcsak tárlatokat rendeznek majd itt, hanem művészklubokat is nyitnak majd. Nézelődöm a teremben, s egyszer csak utamat állja egy ónszürke konstrukció; mintha palackból kiengedett szellemet ábrázolna, amelyik épp most erőlködik, hogy óriásira dagadjon, félelmetesre, akár egy atomfelhő — erőlködik, de belülről fogva tartják az elemek, ezért újra és újra nekifeszül, kitörne, emelkedne, kiteljesedésre vágyva. Elolvasom a kis táblán: Moravec Lubos: Atomrobbanás (1985). A terem alsó harmadában, a fehér felületeken festmények, dinamikus csoportokba sorolva. Sokfélék. Portrék, figurák, tájképek, csendéletek sora. Színeik csaloga- tóak, de egyik sem ragad meg különösebben. Aztán jobbra nézek, és lecövekelek egy kép előtt. Fekete vászon fekete-arany keretben. Középtájt egy óriási bíbor-fekete gömb — égitest? —, egyszerre kísérteties, félelmetes és gyönyörű. Mintha izzana. Szinte rázuhanni készül az alant elterülő fekete-arany városra, besugározva azt rőt-bíbor ragyogással, de csupán annyira, hogy sejteni engedje a tornyok, épületek körvonalait. Az égitest alatt egy torony feszül fölfelé, mintha el akarná rettenteni a rázúdulni készülő hatalmas veszedelmet, mely, mialatt nézem, egyre dagad, duzzad, már az egész vásznat kitölti... Tán egy fekete hold az, melyet távoli tűz fest rőt színűre? Paur Jaroslav érdemes művész: Leégett város (1986) — ennyi áll a táblácskán. Aztán megint rafináltan megkomponált képek sora, melyek alig keltenek izgalmat az emberben. Aztán egy nagy, kb. 3X2 méteres vászon. Színei mosolyognak ugyan — sárga ég, narancs nap, zöldesbarna föld, a bal oldalon szürke-sárga fa, elöl három nagy fehér-rózsaszín, rózsaszín-narancsvörös, fehér-szürke bálvány —, ám a fa halott, törzse félbe válva, s csak jobbra nyúló hosz- szú karja meg egy kicsi, fölfelé meredő ága él — úgy áll ott, mint egy közlekedési rendőr az útkereszteződésben, vagy mint az Űz Bádogembere. A nagy varjú
