Irodalmi Szemle, 1987

1987/6 - NOTESZLAPOK - Kövesdi Károly: Közjáték, Ösztön

Mit akar velem ez a kép? Miért tolakszik elő minduntalan, a legváratlanabb pillanatokban, egyre agresszívebben? Hisz láttam már ennél meghök- kentőbb dolgokat is. Egy látszólag semmiségnek tűnő kis intermezzo a város szívében, a buszra várva, amely csak nem akar jönni. Jókora tömeg várakozik, diákok, öregek, hivatalból hazafelé igyekvő emberek. Topog, fészkelődik, hullámzik az embermasz- sza, helyett változtat, átrendeződik, mint egy színpadkép; mint egy hatalmas amőba, kitüremlik és összehűzó- dik, türelmesen és időtlenül. Csak egykét autó surrog el az utcán, a vastag hóban a kerekek valószínűtlenül csöndesen suhognak. Mintha valaki kiszivattyúzta volna a levegőt a városból, az áruház zenélő órája is halkabban csilingel, mint máskor.

S a tömeg szélén valaki elkezd hadonászni. Nem integet, nem darazsat, méhet akar lesöpörni magáról, illetve mégis, valamit igyekszik távol tartani magától, riadtan csápol mindkét kezével. Táskája a hóban hever, a kalapja is lerepült, arcán felháborodás és döbbenet keveredik értetlen zavarral. Mi a fene tütött belé? Mire felfogjuk a furcsa viselkedés okát, a corpus delicti a hóban hever: egy agyonázott, csapzott, piszkos galamb, legalább olyan esett és szánnivaló, mint Baudelaire albatrosza. Bicegve, oldalazva odébbmegy, majd esetlen szárnycsapásokkal, billegve elrepül, mint egy meglőtt repülőgép. Emberünk rendbe szedi magát, leporolja a kabátját, táskáját, kalapját, zavartan igazgatja a szemüvegét, krákog, be-behúzza a nyakát, miközben lapos pillantásokat vet a tömeg felé. Láthatóan zavarja, hogy a figyelem középpontjába került. Szerencséjére hamarosan befut az autóbusz, az amőba darabokra válik, begyűrődik az ajtókon az Ikarusz- ba. A bizarr kép megmarad képnek, elrakódik, vagy kiszóródik a tudatból, a napok sortüze átlyuggatja, megpörköli. Megfakul, feledésbe merül.

Az ember jön-megy, teszi a dolgát; alszik, dolgozik, olvas, felrak egy polcot a lakásban, mígnem egy üres percben, amikor megáll az ablak előtt és ráérősen nézi a téli utcát, a kép újra megjelenik. Másnap, harmadnap újra, s egyre élesebben, akár a fénykép az előhívóban. Egyre makacsabbul, egyre lerázhatatlanabbul. A kétségbeesett ember és az őrült galamb fároszi küzdelme.

Emberünk álláspontja érthető és végtelenül egyszerű: védte az arcát, a szemüvegét, vasalt ruháját, lelki nyugalmát, és igen, kiharcolt pozícióját, felesége erkölcsét, a szolgálati évekkel megtámogatott helyét a társadalmi hierarchiában, fölényét, mindent, amit abban a pillanatban nem is tudatosított. De mi történt a galambbal? Meghibbant talán, hogy belekötött egy nálánál sokkal nagyobb és erősebb élőlénybe, akivel ráadásul, lévén városlakó, nap mint nap találkozik, akinek a keze időnként morzsát vet elé, akinek a lába kikerüli? Talán beteg volt, talán kiéhezett. Lehet, hogy segítséget akart kérni a hatalmas két- lábútól, talán épp csak a vállára akart szállni, figyelmeztetni őt a saját el- esettségére. Talán a kabátja vonzotta, a testmeleg a rideg télben. Talán bántalmazta valaki.