Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - VALLOMÁS - Bereck József: A fáknak szükségéről
VALLOMÁS előtt, s ha úgy gondolja, szívesen szerzek néhányat a bősi faiskolából. Nem gondolta úgy, egy kézmozdulattal hátraküldött, és magamra hagyott a frissen kiültetett négy diófa-suhanccal. II. A FÁKNAK SZÜKGÉGE ÖREGBEDIK ... Minthogy pedig már tapasztaljuk, hogy esztendőről esztendőre az erdők fogynak és a fáknak szüksége öregbedik, a ml kemény parancsolatunk az, hogy minden háznak minden lakosa mindaddig, amíg- len a ház, udvar, kert, pajta és rétek körül üres és a fa ültetésére alkalmas hely kínálkozik, minden esztendőben fákat és ugyaná vizes helyre nyír, fűsz- és éger fákat; az agyagos és száraz földben pedig szilfákat, az után a fövenyes és száraz helyeken pedig fenyő és szederf fákat legalább 20-at plántálni tartozzék... Több mint kétszáz esztendeje fogalmazódott meg ez a rendelet, Mária Terézia gondos erdészeti tanácsadóinak sugalma- zására. S a „kemény” rendelkezés üzenete, lám, átível a mába, hiszen nemrégiben az összes napilapban, kiemelt helyen olvashattuk a Nemzeti Front országos felhívását, amely elsőrendű társadalmi kötelességként jelöli meg „az erdőkről való sokoldalú gondoskodást (...) különösen a jelen időszakban, amikor két tavalyi és egy idei természeti katasztrófa után súlyos erdőkárok keletkeztek”. Nem tudom, hogy s mint, országunk melyik részén estek meg ezek a bajok, nem is kutakodtam utána, mert engem a felhívás komolysága önkéntelenül a gyermekkoromba kalauzolt vissza. Akkori olvasmányaim hatására a faluszéli sűrűt — így neveztük a kertek alján elhúzódó er- dőcskét — farkaslakta, betyárrejtegető vadonnak képzeltem. Most, harminc-harmincöt évvel később már látom, hogy ha olyan nagy, félelmetesen zúgó, rejtelmesen sötét nem volt is, eleven, árnyas, illatos (főleg eső után), hűs, barátságos annál inkább. Gyerekkoromban, emlékszem, a fák kü- lön-külön is elbűvöltek, az erdő — vagyis a sűrű, ahogy falumban még ma is mondják — meg egyenesen a titokzatosság, varázslat és nagy-nagy kellem érzetét keltette gyermeki lelkemben. A mi erdőnk látszólag — ahogyan Nádas Péter írja új, vaskos könyvében — épp olyan, amilyennek egy erdőnek lennie illik: leszáradt, letörött ágak, széltől tépett lombkoronák a fehér és sárga fagyöngyök bokrétáival, kidőlt törzsek, a köves talajból napvilágra szakadt gyökér, taplógombák korhadásban tenyésző, immár kövületté szikkadt hatalmas ajkai, mélyen sötétlő odvak, fénylő mohapárnák, az egészséges vének borzas csoportjainak védelmében felserdülő, hajlékony tölgyhusángok, gyengéd csemeték, a százados puhaságban rétegződő avar alól kiperdülő zsurlók, páfrányok, a lombok résein áthasító fény meleg foltjain a rövid életű zöld aljnövényzet, az odvas keltike szellőtől is libbenő lila taréjai, a szagos gyöngyike kék fürtjei, a mérges bürök magasan hintáztatott fehér ernyői, csipkésen szétnyílt tányérjai, a perje sárgás kalászai és a kékeszöld, vad tarack, nedvesebb mélyedésekben a fényes levelű gólyahír, kövek árnyékában a zsírosán zöld ciklámen, mely itt soha nem bontotta ki virágait, napfényes foltokon a bolyhos szamócalevelek tenyészete és a sa- lamonpecsét vastag szárán, a visszahajló, bordázott levelek közül kibólintő fehér virágocskák harangjai, no és a tölgyes nagy bokrai, a galagonya, melynek ha van elegendő helye, maga is fává gömbölyö- dik, a szívós kecskerágó és főleg az át- hatolhatatlanul tüskés sűrűségben burjánzó, indázó, őszre kellemesen fanyar gyümölcsöt érlelő hamvas szeder ... Ha én akkor, ott, a csöndes sűrűben magányos bolyongásom közben föltekintettem a hatalmas ezüstnyárfák koronájába, melyek zuhogó fénynyalábokat szűrtek ki a nyári verőfényből, olyan lényegien részévé váltam a természetnek, mintha most, itt, a városi lakásomban a tapéta mintái közé vegyülnék. Később — de még mindig gyerekként — faültetésben is volt részem. Az erdőgazdaság fűzzel telepítette be a nedves faluszéli rétet, amely a közeli országút vonalát követve egészen a szomszéd község határáig elhúzódott. S ebbe a munkába a falu nagyobbacska gyerekeit is igyekeztek bevonni. Pontosabban: a fizetség olyan szerény volt, hogy felnőtt munkaerővel nem számolhattak. Maga a munka még gyereknek sem okozott különösebb gondot; a traktorral fúrt lyukakba állítottuk a fűzfacsemetéket, s kapával a tövükre kapartuk a földet, egy kicsit meg- tömködve természetesen. Őszintén bevallom, akkoriban még nem lelkesített különösképpen a faültetés
