Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 1.

nem sorolták mindjárt a menetszázadba, ez azzal magyarázható, hogy a hadvezetőség módot adott arra, hogy a középiskolás fiatalok leérettségizzenek. 1916. május 2-án egy levelezőlapon közli szüleivel: „A matúra miatt kivettek a marskompanieból” (menetszázadból). Június 27-i levelében azonban amiatt panaszkodott, hogy egynapos késésért harmincnapos laktanyafogságot kapott. „Borzasztó így az élet, inkább százszor ki a harctérre.” Előrejelzései szerint augusztus közepén indítják őket, a valóságban azonban már július közepén az orosz frontra vezényelték. A határon a Himnusz hangjaival búcsúztatták őket, így szuggerálva beléjük a „dicsőséggel harcolni és becsülettel elesni” propagandaszólamot. Erre később így emlékezett: „Micsoda élet, mely így kezdődik! És ebből a valóságból ott a marhakupéban nem éreztünk semmit. Gyerekek, diákok utaznak kirándulásra, akik a határra érve, csakúgy, mint békeidőben, automatikusan eléneklik a himnuszt. Gyerekek utaznak a háborúba, otthonról, Iskolapadból elszabadult kölykök, akik nevetve tetvezik egymást, hogy azután egymásra harapott fogakkal golyót eresszenek egy sose látott idegen ember hasába. Gyerekek maradtunk, és nem voltunk férfiak, és nem voltunk hősök.. .”n Frontról írt számozott tábori levelezőlapjai és levelei sorát 1916. július 14-én kezdi s hagyatékában 642 ilyen lap és levél található. A 34. gyalogezred 12. századának „önkéntes káplárja” (tizedese) egyes számú levelében ezt írja: „Ezt már a 40 ember, 6 lő feliratú luxus kupéból írom ... Az orosz harctérre megyünk.” A későbbiekben megtudjuk azt is, hogy az „önkénteseket” később (a marhavagonokból) áttették a III. osztályú kupékba, s a végállomás Bródy lesz. A „Galícia”, vagy „Északi front” helymegnevezéssel küldött levelek az „Ex bello” (háborúból) jelzéssel érkeznek, s szüleit is arra kéri, számozzák a leveleket, hogy ellenőrizni lehessen azok érkezését. Egy névjegyen azt tanácsolja szüleinek, ha titkosat akarnak írni, pontozzák ki a szavakat a betűk alatt. Példája szerint így jön ki „Orodi”, a tartózkodás feltételezhető helye. „Gyönyörű vidék, de már látjuk a romba- dőlt, felperzselt házakat, felrobbantott hidakat, elhagyott lövészárkokat” — írja egy „pólyák asszony” konyhájából ezeket a sorokat; abból a faluból, ahová Lembergből érkeztek. Július 23-i levelében már arról írt, hogy „a muszkák 200 méterre” vannak a lövészároktól. Itt éri legnagyobb, sorsdöntő élménye, az a szuronyroham, melyre egy életen át emlékezik. Szíve fölött a Tudományos Zsebkönyvtár filozófiatörténetével mint golyófogóval indul rohamra. Szülei megnyugtatására október 2-án mindössze ennyit ír: „2 napi nehéz harc után most juthatok csak szóhoz.” Egy nappal később azonban (Ne £8-as levél] már tudja: „Feledhetetlen napok lesznek ezek.” S amikor egy évvel később emlékezik erre a napra, ezt írja levelében: „Ma egy éve szeptember 30 életem legborzasztóbb napja.” Ez a borzalom később így fogalmazódott meg: „1916-ban pontosan szeptember 30-án, egy galíciai lövészárok deckungjában ültem. Oj volt, friss gerendaszag érzett... Élveztem az új katakombát, a lakályos földodút, és kezemben könyv volt: a Holnaposok második kötete. Ilyen helyen és ilyen körülmények közt isteneknek való élvezet. Körben, hol messzebb, hol közelebb, de egyre erősödőn, orosz gránátok földszakító puffanása. Kilenc órakor végigszalad a kiáltás: alarm! A pergőtűz megindul, és mi tolongva még mélyebbre menekülünk a föld alá: rókalyukakba. Űrákig tartott az ágyúzás, a föld mélyén kuksolva mindenki számot vethetett önmagával, életével.”12

Egy vesztett csata megrendítő élménye, hogy „a magukat immár foglyoknak tekintő szegény kassai és abauji magyarok már nem védekeznek, de... a felajzott bestialitás még nem torpant meg” s a szuronyroham senkit sem kímél. Menekülés közben jött számára a „gyilkos élmény”: „Én megmaradtam, lebuktam és a földön csúszva, egér módján lyukat kerestem és találtam, és szaladtam, míg az üres futóárokban bele nem ütköztem egy ellenséges köpenybe. Szuronyom a hasát érte, de a döfés elmaradt, kezem nem engedelmeskedett... Megrántottam a ravaszt: az út szabad volt. Az út szabad volt és én egy élmény örök foglya és elkötelezettje.”13

Az élmény azonban láthatóan kettős könyvelésű, hisz a „győzteseknek kiszolgáltatott legyőzöttek karámjában”, melyről a fenti sorok szóltak, ott állt Fábry felett is a „szu- ronyrakapott és döfésre lendülő végzet. Az orosz altiszt már szúrásra emelte fegyverét, amikor a szememmel találkozott. Gyerekifjú voltam: lehetett a szememben valami csodálkozó szomorúság, mely kíváncsiság és búcsú is volt egyben. Nem tudom mi történt, hogy történt: a gyilkolásra kész ember legyintőn intett egyet és tovább ment.