Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - NAPLÓ - Zádor András: Cseh irodalomról, cseh írókról
lépésnek, félreírásnak véli és kijavítja: Capek „pongyola” cseh nyelvéből tömör, szabatos, magvas, míves és grammatikaiig kifogástalan magyar nyelvet csinál. Az eredmény: exit Capek. Mindez főként irodalmi riportjaira, elmélkedéseire, kisoszlo- paira, causerie-jeire és útleírásaira vonatkozik, amelyeknek vonzereje, különösen ma, oly sok évvel keletkezésük után nem annyira megírásuk tárgyában, mint inkább módjában rejlik. Háromszor beszélgettem vele, minden alkalommal a Lidové noviny prágai szerkesztőségében, ahol meglepően szűk kis szobája volt, de legalább senkivel sem kellett megosztania. Az első alkalommal magánügyben kértem tőle segítséget (hi- vatalos intervenciót). Megígérte, teljesítette. Másodszor beleegyezését kértem az R. U. R. újrafordításához. Nem kaptam meg, mert amint közölte velem, minden művének magyar fordítási jogát Donner Pálnak tartja fenn. (Később, Donner Pál beleegyezésével a Fehér kórból fordítottam egy kis részletet a Szlovenszkói magyar írók antológiája 3. kötetébe.) Harmadszor arra kértem, vegyen részt egy Prágában megtar' tandó törpe cseh—magyar írótalálkozón (ha jól emlékszem, ezt Straka szervezte meg). Elfoglaltságára hivatkozva udvariasan elhárította a kérésemet. Akkor láttam utoljára. Nem is igyekeztem közelebbi kapcsolatot teremteni vele; nem lévén fordítója, ürügyem sem volt rá és tudtam (mindenki tudta), hogy minden idejét isten tudja, hányféle munkájának szenteli. Meg aztán „hivatalos” írónak számított, a legmagasabb társadalmi körökben forgott, az első köztársasági elnök haláláig az ő köréhez tartozott, noha nem volt sem „Eckermannja”, ahogy egy ismert magyar bohemista írta, sem „íródeákja”, ahogy egy másik, nem kevésbé ismert magyar bohemista aposztrofálja: úgy látszik, egyikük sem ismeri szerepét a Beszélgetések T. G. Masarykkal lefolyásában. Egészen másképp folytatódott megismerkedésem a cseh irodalom egy másik nagy alakjával, František Halasszal. Szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, elsősorban emberi, de hajtásai némi hasznot hoztak a magyar—cseh kulturális közeledésnek is. Többek között felhívtam figyelmét Adyra, és meg is terveztük egy elég bő Ady-válogatás kiadását (val*’íiopy Straka is értesült a dologról, amint egy Sándor Lászlónak írt leveléből kitűnik), és nemcsak megterveztük, hanem dolgozni is kezdtünk rajta... de ez hosszú történet, amelynek — és sok egyéb, Halasszal ösz- szefüggő körülménynek — az ismertetése a cseh líra irányába mozdítaná el visszaemlékezéseimet, ami messze túllépné ennek az írásnak a keretét._ A háború és Halas korai halála után František Hrubín foglalta el az ő helyét a cseh írókkal fönntartott, helyesebben fölélesztett kapcsolataimban. Találkozásaink rendszeressé váltak, minden gyakorlati cél nélkül, hiszen nem voltak közös terveink, mint Halassza], csak az oly gyakran megmagyarázhatatlan kölcsönös ro- konszenv fűzött össze bennünket. Természetesen mindenkit ismert írótársai közül, mindegyikükről érzékletes portrét tudott festeni szavakban, sok humorral és gyakran önmagát sem kímélő iróniával. -Sokat tanultam (és használtam fel] ítéleteiből és tudtam meg az írók magánéletéről is (különösen Nezvaléról), ami hozzásegített műveik jobb megértéséhez. Nagyon szeretem Hrubín költészetét, verseinek enyhe melankóliáját és különösen a szövegek alatt megbúvó metafizikai utalásokat. Nagyon szerettem volna Hrubínt a magyar olvasókkal megismertetni, és valamit sikerült is elérnem ezen a téren: az Európa Kiadó ún. kazettás cseh antológiájában egy önálló kis kötetkével szerepel; lefordítottam első drámáját, az Augusztusi vasárnapot is; ugyancsak az Európa adta ki, és a budapesti NemzetiSzínház vezetősége megígérte (neki személyesen is), hogy bemutatja, de az ígéret csak ígéret maradt, pedig akkor a darab reveláciőként hatott volna Magyarországon. Enyhe vigaszul szolgált, hogy másodszor is megjelent, az Európa cseh és szlovák drámakötetében. Cikket is írtam Hrubínról az Irodalmi Szemlébe, és nagy élvezettel fordítottam le egyetlen igazi szépirodalmi prózáját, az Aranyranett c. kisregényt, amely a Madách kiadó cseh elbeszélésgyűjteményében (Senki sem fog nevetni) jelent meg. Hrubín nagyon örült ennek, mert, amint mondta, sem a cseh olvasóközönség, sem a kritika nem értette meg a könyvet. „Talán majd a magyarok megértik.” Én az egyik legeredetibb, és sokrétű jelentése miatt a legmodernebb háború utáni cseh prózai műnek tartom. De az igazi célt: Hrubín válogatott verseinek kiadását eddig nem sikerült elérnem. Az Európa, amely már néhány igen szép cseh verseskötetet jelentetett meg, talán ezt a vágyamat is teljesíti egyszer, s meg vagyok győződve róla, hogy a magyar versolvasók szívesen