Irodalmi Szemle, 1987

1987/5 - Rácz Olivér: A tűz csiholói

— Te??! — kérdezte fenyegetően. — Te? — Ő?? ... Téged?! Ö?!ü — Veled?!!!

— Ugyan — mondta Tu’ba fölényesen. — Már hogyanis. Hogyanishogy . .. Hiszen itt volt... Bi’bi is .. .

Azt természetesen nem árulta el, hogy a szomszéd látogatása idején Bi’bi edesdeden aludt. Éppen ezért lopva, sietve körülnézett, nem maradt-e valahol valami áruló nyom. De semmi sem maradt. A száraz falevelekből, fűből, állat- bőrökből vetett hitvesi nyoszolya ugyan zilált és feldúlt volt, de az ilyen volt azóta, amióta — mikor is? Persze: Bi’bi születése előtt úgy négy hónappal (Tu’ba akkoriban fájdítani kezdte a derekát) — amióta megvetették.

— Már hogyanis — ismételte meg Tu’ba szendén és önérzetesen. — Hogyanishogy . . .

De Ku’bu sárga szemű, vöröset látó gyanakvását már nemlehetett eloszlatni. Egy idegen ... Egy rohadt, idegen jampec ... Amíg ő a családfenntartás anyagi alapjairól gondoskodik . . . Melyik barlangban lakik?, tolult ajkára a felháborodott kérdés, és meg is kérdezte:

— Hol? Barlang?

De Tu’ba leintette.

— Nem barlang. Ház.

— Mi?

— Tud épít ház. Szép ház. Nagy ház. Mond: ha mi ad neki tűz — ő tanít téged ház. Épít. Ház. Fából. Szép. Lakályos. Tanít — téged. Majd megértesz. Ő mond: hah, te mond: ha! Ő mond: huh, te mond: hu! Semmiség. Megértesz.

Ekkor váratlanul eszébe jutott valami, mosolyogva megjegyezete: — Én ez is: te imád Nap; ő imád Hold ... Semmiség ... Megértesz. Ha mi neki tűz — ő nekünk ház... Te ad neki tűz — mondta Tu’ba sürgetően, és alig észrevehetően, kéjesen megborzongott.

Ku’bu a végsőkig felbőszült.

— Micsoda? Én — tűz? Neki? Egy másvallásúnak? Egy más nyelven ugató- nak? Soha! Egy frászt!

Tu’ba elképedve nézte.

De Ku’bu tovább dühöngött.

Maid fogom a bunkómat, gondolta, és addig püfölöm, amíg ki nem nyúlik. Vagy bele nem kékül. A csontját töröm össze. A belét taposom ki. Addig csépelem, amíg át nem költözködik egy másik csillagra.

Persze, ezt sem ilyen szabatosan és rendszeresen gondolta végig, mert egyrészt nem tudta, léteznek-e más csillagok is a világűrben, és ha igen, van-e azokon is élet, sőt. hogy hűek maradjunk az igazsághoz, azt sem nagyon tudta, mik azok a csillagok, valamint azt sem, hogy végeredményben ő is csak egy vacak, kis kihűlt csillagon él, másrészt, titokban azért tartott egy kissé az idegen kétlábútól. És mi van akkor, ha a másik kétlábú jobban forgatja a bunkót, mint ő? Vagy netalán, esetleg, ne adja a Nap — sem a Hold, fűzte hozzá megborzongva, hogy az idegen kétlábúnak egyéb hathatósabb, messzebb hordó fegyverei is vannak . ..

Éppen ezért úgy döntött, hogy előbb csak észrevétlenül, titkon lopakodik •oda, megpróbálja ellesni, mit tud a kétlábú, mije van az idegennek? Ez lesz a jó. És aztán — aztán, de ezt már hangosan Is kimondta:

— Megyek. Megyek — és felgyújtom a házát. Megyek — és egy másik csillagra kergetem.

És elkezdődött a csillagháború.

Leonardo da Vinci: Karikatúrák, 1490 körűi. Toll és vörös kréta. |