Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Poór József: Az Emberkerülő

— Amarha — szólt csendesen Apafej.

— El kellett csikkasztanla — fordult Sámuel a vezér felé —, a keservit! Odahaza a látogató kanok poklot teremtettek. Ha meg csak egyszerűen kiebru- dalja, az erdők és a háztájak tolvajává válik.

— Amarha — mondta mégis figyelmeztetően Apafej.

Aztán Sámuel felült az ágyon, s úgy nézett, mint a vak ember. A csoport tagjaiban a csönd szövögette a gondolatokat, Sámuel hazugsága derengett bennük. Hiszen Göröndinek kutyája sose volt. Mert az árvák és félárvák a falu minden kutyáját számon tartották, mint ahogyan számon tartották az emberek cselekedeteit is.

Aztán Sámuel megfordította a kártyát: A Göndörnek igenis joga volt és joga van az élethez, azért is vitte ki az erdőbe ő maga, és semmilyen beszari Göröndi, s méghozzá azzal a gondolattal, hogy vívja ki magának az élethez való jogát — az erdőben, vagy fene tudja, hol. — És lám, ez a hála — düny- nyögte reménytelenül. — Mert visszajött. Megjött. Feldúlja a falut, s mert az emberrel nem bír, jószágát marja el.

— Mert a világ dolgai, taknyoskáim ... — hallhatta a csapat távozóban az öreg kiapadhatatlan okoskodását, mikor az udvaron Kis Dobos megrángatta Apafej kabátujját.

— Csak a Mihókék padlására mehetünk, ott annyi a háló, hogy egy falka Emberkerülőt is befoghatunk.

Apafej föltolta Kis Dobos üstökén a kalapot.

— Azt mondod?

Kis Dobos mellkasához emelte fakó ujjait.

— S jut Sámuelre is? — recsegett Apafej hangja. — Mert ha valakiből, akkor belőle szinte ordít az Emberkerülő — folytatta, majd mélyen Kis Dobos szemébe nézett.

S a csapat egy helyben, nyugtalanul topogott.