Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - N. László Endre: Napóleon katonái
világos éjszaka volt, hogy még a békák is elérzékenyültek, s csak úgy pianóban kuruttyolgattak... Ekkor vágtatott be lóhalálában a faluba az egyik csikós: — Ébredjetek, emberek!... Fegyverre! __ Fegyverre!... Jönnek a franciák ... N a hiszen, kiabálhatott torka szakadtából, mert a nemrég még poharat, s aztán meg valami lágyabbat, melegebbet markolászó férfiak olyan mélyen alud- ták az igazak álmát, hogy talán még a végítélet harsonái sem ébresztették volna fel őket. De egy idő után a rémült asszonyoknak mégicsak sikerült életre dögönyöznitik a mámoros férfiakat. A hírhozó csikóstól aztán megtudták, hogy a frakkos franciák egyik előcsapata loppal közeledik a falu felé ... — Hű, a nemjóját! — szíttá meg likas zápfogát a kövér bíró, aztán hirtele- nében megtanácskozta a dolgot a falu legtekintélyesebb embereivel, majd csípőre tett kézzel kihirdette a megyercsieknek a hős férfiakhoz illő döntést: — Elhatároztatott először, hogy a francia előcsapat kűrülkeríttessék!. Másodszor, elfogattassék! ... Harmadszor pediglen a faluba hadifogolyként béhajtassék!... Hiába no, helyén volt a bíró uram borral is alaposan megbátorítgatott szíve, hiszen még a világverő Napóleon katonáitól sem rettent meg!... A megyer- csiek egykettőre előszedték ócska muskétáikat, mordályaikat, rozsdás kardjaikat, baltáikat, s lóra kaptak valamennyien: sógorok, komák, nászok, mindenféle atyafiak, mert egyikük sem akart kimaradni a férfias mulatságból... Azok pedig — köztük bíró uram is —, akik már a lóról leöregedtek, csónakokba szálltak, hogy az ellenséget a víz felől közelítsék meg és hátba kapják ... így hát szép lassan, megfontoltan és csendesen belefogtak a nagy hadművelet végrehajtásába ... Alig néhány száz métert eveztek, máris kiderült, hogy bíró uram elszánt hajóhadának kedvez a szerencse, mert a koma óvatosan pisszentett. — Mi van? ... Látsz valamit? — Nézzétek csak!... Ott, ott mozognak!... Ott meg ott... Nézzétek! — Ni csak, ni csak, akkor hasukban a bicsak! — dünnyögte elégedetten a bíró. — Onnét egykönnyen nem menekülhetnek el. Most aztán gyorsan kapjuk őket hátba. Valóban, a mocsár egyik közeli szigetén valakik mozogtak!... Fehér ingjük, frakkjuk vagy mijük csak úgy világított a holdfényben ... Bíró uraimék óvatosan ráirányították a mélyre merülő ladikot a nádasban vágott kanyargós vízi útra, hogy észrevétlenül megkerüljék a francia előőrsöt. Csak úgy buzgott bennük a harci kedv, különösen bíró uramban, aki gyermekkora óta harci babérokra áhítozott. — Gyorsabban! ... Nehogy a többiek megelőzzenek bennünket! — sziszegte oda a csáklyásoknak. — Nem lehet!... Gyorsabban már nem bírjuk! — súgta vissza az egyik rokon. Erre bíró uramat elfutotta a pulykaméreg: — Mi az, hogy nem lehet? A bátorságod hibádzik hozzá, vagy az erőd, sógor? ... Ide azzal a csáklyával! — indulatosan felugrott, mire a csónak abban a szempillantásban felborult, és vízbe szórta a hős hadnépet. Lett is erre kiabálás, prüszkölés, vízcsapkodás: — Segítség! .. . Megfulladok! ... Lehúz a mocsár! ... Ide, ide hozzám, emberek! — kiáltoztak a bajba jutottak, bölömbika hangján maga a bíró is . .. Egyszeriben elszállt fejükből a bor mámora, szívükből a nagy harci kedv.
