Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - Rácz Olivér: Az író, aki mindig tudott újítani; Piroska és a farkas
alább háromszori, létfenntartáshoz szükséges ennivalót meg a többit? — Kérlek, Piroska, ne tréfálj — mondta könyörögve. — Tedd vissza szépen a bankot. Vagy legalább játsszunk még egyszer dupla vagy semmit! Piroska elgondolkozva nézett a farkas elborult szemébe. — És ha nyerek? Te mit tudsz feltenni a dupla fejében? — Ugyanazt, amit te tettél — hörögte a farkas lázadozva. — Ha nyersz, a bankon felül a tiéd vagyok szőröstül-bőröstül ... — Ugyan, mihez kezdjek én egy kopott farkasbőrrel? — kérdezte Piroska megvetően. — Még ágyelőnek sem alkalmas. Hanem tudod mit? Felezzük meg a nyereséget. Tessék — tolt a farkas elé olvasatlanul néhány kisebb címletű hangjegyet —, ne mondd, hogy ki akartalak fosztani. A többit meg vedd úgy, mintha elvittél volna arra a bizonyos pezsgős vacsorára. Ez csak igazságos, nemde? — kérdezte kedvesen, mert, amint már említés történt róla, Piroska rátarti lány volt, de nagyon jószívű. A farkas akkor már a fogait csikorgatta. (Azért olyan nagyok, hogy felfaljalak... gondolta dühösen.) S ki tudja, mi történt volna, ha ebben a pillanatban meg nem szólal odakint az előszoba csengője. — Na lám! — kiáltott fel Piroska, és egy kecses mozdulattal megigazította a haját. — Vendég áll a házhoz. Vajon ki lehet? Valóban vendég jött: a nagymama vidáman, fiatalos mozdulatokkal már terelgette is befelé. — Nézd csak, Piroskám, kit hozott mifelénk a jó sors — kiáltotta jókedvűen már az ajtóból. — Vadász úr toppant be hozzánk! Ez aztán a meglepetés! Oltári meglepetés volt. Piroska felpattant, táncos léptekkel a jövevény elé sietett. A jövevény — magas, csinos, bajuszos, szőke fiatalember volt — szertartásosan, hosszan kezet csókolt Piroskának, aztán a farkashoz lépett. ■ — Vadász vagyok — mutatkozott be nyájasan. — Erdőmérnök az állami erdőgazdaságban. Erre jártam; gondoltam, benézek, nem ólálkodik-e farkas a ház körül —■ mondta kedélyesen. — Ö, Farkas úr már éppen búcsúzni készült — kiáltott fel Piroska élénken. — Elkíséri a nagymamát. Ugye, Wolfi, elkíséred? S válaszra sem várva, a nagymama felé fordult: — Ha jól emlékszem, ma este akartad meglátogatni a drága Boriska nénit, édes nagyikám, nem igaz? A nagymama a fejéhez kapott. — Jó, hogy mondod, Piroskám, aranyos! Ha nem szólsz, hát nem elfelejtem?! Ugye, elkísér, kis Wolf? — fordult kacéran a farkashoz. Boriska, a drága, csak itt lakik, a szomszéd utcában, de ilyenkor, sötét este, nem szívesen járok ki egyedül. A múltkor is egy ocsmány huligán — na, ezt nem is mondom el... — kuncogott a nagymama rejtélyesen, és fürgén felrántotta selyemharisnyás lábára a legújabb divatú, halványlila olasz csizmáját. — Jöjjön, kis Wolf: Piroskára majd vigyáz a Vadász úr. A farkas kábán segítette fel a nagymamára a szőrmeszegélyes, elegáns irhabundát. — Különben is, már régen meg akartam kérdezni magától valamit, Wolfi — mondta a nagymama titokzatosan, és édesen a farkasra mosolygott. — Illetve: szeretnék tanácsot kérni magától... maga szakember, doktor úr .. . Van egy kis megtakarított pénzecském, és nem tudom, mihez kezdjek vele. Hagyjam a bankban — felmondásos betétkönyvre tettem be, a legmagasabb kamat
