Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - FÓRUM - Vita irodalmunkról

években csökkent az irodalmi művek kiadásának átfutási ideje, ha zökkenőkkel is, de működik a közös könyvkiadás mechanizmusa, természetes az, hogy az Irodalmi Alap jól minősített kéziratokra megkülönböztetés nélkül ad ösztöndíjat, támogatja a terepjáró kintlakásokat, nyújt szociális támogatást, természetes az, hogy van Madách-díj, hogy az arra érdemes művek részesülhetnek az Írószövetség díjában is.

Röviden, van irodalmi egyenjogúságunk. Pontosabban fogalmazva: irodalmi egyenjogúságunknak biztosítottak az intézményes feltételei. Ez a valós helyzetkép. Ez igaz, sőt propagandának is jó.

Az előbbi felsorolás egyértelműen pozitív. Persze, mindennek nem csak fénye van. A továbbiakban szereném elmondani hiányérzeteimet irodalmi intézményeink tevékenységével kapcsolatban.

A magyar szekció, illetve annak vezetősége. Sajnos, nem ismerem a testület évi munkatervét, amit látok és tapasztalok, az néhány vita a megjelent könyvekről, valamint az Irodalmi Szemle évfordulója. Ismétlem, kívülre másfél vagy fél év alatt ennyit láttam. Szólni csak erről tudok. Véleményem szerint ez kevés. Amit hiányolok: az irodalmi életünket figyelő gondosság, az íróközösség rendszeres informálása a kultúrpolitika szándékairól, kultúránk és irodalmunk helyzetéről; nem vagyunk mi olyan sokan, hogy az ügyelő segítőkész szándékával ne lehetne követni az írók alkotással összefüggő egyéni gondjait is. (...}

Más dolog: irodalmunk szlovákra, illetve cseh nyelvre fordítása. Egyértelműen mondom, a szlovák irodalmi közvélemény nem ismer bennünket. Az a néhány mű, amit az elmúlt húsz évben szlovákra for- dítotak, hézagos rálátást ad irodalmunkra. Hivatalos szerveink is nagyrészt jelentésekből, jó vagy rossz kommentárokból, tájékoztatókból ismernek bennünket. E vonatkozásban nem lehetne aktívabb a szekció vezetősége?

Hiányérzetem van a szlovák és magyar írók emberi, irodalmi kapcsolatait illetően is. A hatvanas évek elején személyi közelségben éltünk a háború utáni nagy szlovák írónemzedékkel. Ma nem érzem ezt. Egy vagy két embernek talán tisztségéből, hivatalból adódóan vannak személyes kapcsolatai, de többségünk idegenül van. Nincs ismerkedési lehetőség, kevés a személyes közös élmény, az egymás iránti

érdeklődés. S ilyen rideg emberi talajon terem a bizalmatlanság és az előítélet. Igen, ott van a klub, mondhatnánk, az is valami, de nem az igazi. A szekció vezetősége nem tűnődhetne ezen a dolgon?

Vladimír Minác kérdezte tőlem nemrégen: Mi van veletek, magyar testvérek, mintha nem is lennétek? (...)

Néhány szót szeretnék a Madách-díjak- ról szólni. A realizmus, társadalmi valóságunk, az elkötelezettség és a kortársi hangsúlyú művek — ezek a fogalmak alaptételei a párt irodalompolitikájának. A kérdésem: a Madách-díj bizottság ezen elvek szerint ítél? Az én olvasatom szerint az elmúlt négy évben kortársi mű nem kapott Madách-díjat.

Bizalom, a bizalom inspiráló ereje nélkül nincs gondolkodás: félszegség van, gátlások vannak, folyton jelző piros lámpák vannak, ridegség van, s csökkent értékű irodalmi művek. —"

Irodalmunk befogadásáról szeretnék szólni a továbbiakban.

Általánosan ismert tény, csökkent és csökken irodalmunk társadalmi súlya, hatásköre, olvasottsága. Lassan csúsznak lefelé az egyes müvek példányszámai, mindez olyan terepen történik, ahol az irodalom szinte nemzetiségi műfajnak számít. Kiadói, írói szemmel az olvasót hibáztatjuk, a terjesztőt, a könyvtárost. De ugyanígy s joggal hibáztathatnánk a nemzetiségi magyar lapokat: az Oj Szót, a Hetet, a Nőt, hogy szegényesen és elszomorítóan kevés eredeti hazai magyar irodalmi anyagot közölnek. Szégyenünkre még mindig nincsen irodalmi szöveggyűjteményünk, amelyből a csehszlovákiai magyar irodalmat oktathatnánk.

Magamnak fogalmazom így: csökken irodalmi önbecsülésünk. önvigasztalásul mondhatnám, objektív folyamat, így van más irodalmakban is. Alibinek, önfelmentésnek esetleg ez megjárja. Viszont helyzetképnek hamis és önámító.

Mert joggal kérdezhetné vissza az olvasó — akitől minden csehszlovákiai magyar író, költő várja a példányszámot és a támogatást —, ez az irodalom miként fejezi ki a mi életünk valóságát? A nemzetiségi lét valóságát?

Mondhatná az irodalom a maga mentségét, hisz irodalmunk elmúlt 35 éve egy csodálatos felfutás, a semmiből-teremtés. Eddig minden helyzetben képes volt meghatározni az irodalmi idő tennivalóit; a kevesebb verset, több költészetet, a valóvita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita vita v

F Ú RU M