Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - FÓRUM - Mészáros László: Drámairodalmunk 1981-1986 között
lenségként könyvelhetjük el, hogy az immár „klasszikus” gyermekdarab-írónknak számító Siposs Jenő mellé újabb szerzők sorakoztak fel, de azért rá kellene mutatni ennek a jelenségnek a fonákjára is. Fennáll ugyanis annak a veszélye, hogy az eredeti műveket csak mesejátékok képviselik majd a színház műsortervében, ami megint csak felemás megoldás lesz. Feltűnő az is, hogy nincs ifjúsági drámánk. Így nehezen valósítható meg az az optimális követelmény, hogy olyan gyerekdarabokat kell bemutatni, amelyeket a fiatalok is szívesen megnéznek, valamint olyan ifjúsági darabokat kell színre vinni, melyekre még a felnőttek is szívesen elmennek. Mesejátékaink színvonalával sem lehetünk túlzottan elégedettek. Legkirívóbb fogyatékosságuk a túlmagyarázottság. Mintha a színház emberei mesejátékainkba akarnák belopni azt, amit felnőtteknek írott darabjainknak kellene nyíltan elemezniük és értelmezniük. Ugyanez a túlzott időszerűsítés és értelmezés siklatta félre a felnőtteknek szánt darabokat is. Nyilvánvaló, hogy ezen a paradox helyzeten csak sokrétű és sokszínű drámák sokasága segíthet, mint pl. a modelldráma, az életrajzi mű, a krimi vagy a bohózat. Ha már nem tud összehozni a színház egy hazai magyar darabokból álló évadot, legalább az évi 1-2 drámabemutatót tartania kellene. De talán elképzelhető lenne egy csehszlovákiai magyar drámafesztivál is, melyen a színház két társulata bemutathatna két-két —viszonylag kevés szereplős — drámát, és két-három élvonalbeli amatőr színjátszó csoportunk újabb kettőt-hármat. Az ilyen fesztivált elég lenne kétévenként megrendezni, hogy az írók együttműködhessenek az adott együttessel. (Azt már csak ábrándként említem, hogy el tudnék képzelni egy színjátszó csoportot, egy drámai stúdiót a televízió keretében is. Még akkor is, ha tudok róla, hogy színészi utánpótlásunkkal gondjaink vannak. De éppen egy tévéstúdió lehetne a legaktívabb és legdinamikusabb színjátszó iskola, amely természetesen új lehetőségeket nyitna drámaíróink számára is.) 5. A VISZONYRENDSZER A jelzett problémák megoldási lehetőségeit kutatva tekintsük át drámairodalmunk, drámaírásunk és színjátszásunk egész viszonyrendszerét. Amíg egy dráma eljut a közönséghez, addig az írótól a színpadig bonyolult folyamatokon megy keresztül. Sajnos ezek a folyamatok néha intézményesen is áttekinthetetlenekké válnak, s nem egy dráma sohasem jut el sem az olvasókhoz, sem a közönséghez. A viszonyok egyre bonyolultabbá váló hálójában — úgy tűnik — az író egyre el- hagyatottabbá válik. Pedig egy elképzelt elméleti sémán, modellen neki kellene a kapcsolatok gyújtópontjában állnia. Kulturális szerveink és szervezeteink együttműködésének hatékonyabbá tétele szempontjából mindenekelőtt az együttműködések jellegén és szorosságán kellene javítanunk. A részleges és esetleges észrevételek helyett tekintsük inkább át a helyzet egészét, melynek strukturális vázlatában fellelhetők a konkrét viszonyok hordozói, irányai és jellegei is. A dráma és a színjáték megszületésének éj megvalósításának az univerzumát az alábbi négy szférára bonthatjuk fel, melyekben jelezzük a legfontosabb összetevőket és elemeket is: 1. Irányító és felügyeleti szervek — Kulturális Minisztérium — írószövetség (Magyar Szekció) — Csemadok — Népművelési Intézet 2. Alkotók és munkatársak — írók — szerkesztők — dramaturgok — rendezők — színészek 3. Prezentáló és realizáló szervezetek — Lap- és Könyvkiadó — Színház — Rádió és televízió — Irodalmi Ügynökség (Színműkiadó) 4. Befogadók, konzumensek — olvasók — nézők — szakmabeliek — kritikusok Az így vázolt világ folyamatai elsősorban egyéni és közösségi cselekvések. A cselekvésnek pedig emberi, anyagi és információs összetevői vannak. Ezeknek az összetevőknek az elemei és struktúrái között valósulnak meg azok a folyamatok, amelyek vagy fékezik és semlegesítik egymás működését, vagy elősegítik és fellendítik azt, biztosítva az egész rendszer hatékony működését. Hatékonyabb működést FÓRUM
