Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - Gál Sándor: Egyetlen idő
XII. virradat előtt az ittmaradók még az asztalok mellett ültek némaságuk fekete kárpitja elfedte a mozdulatokat a poharak az asztalok kiáradtak a virradat elé s a fecskerajok is fölkészültek a repülésre mindenki egy végső jelre várt a föld s az ég között XIII. egyetlen idő nem a halálról gondolkodom hanem a halálig elvezető útról ez nem menekülés és nem is visszafordulás amit elhagytam enyém ami elhagyott él bennem az is építkezem belülről befelé teremtek otthont tágas hazát menedéket amely megvéd e teljes idegenségben eltávolodni mindentől hogy minden jelen lehessen bennem egyetlen idő az enyém magamat kell megélnem a halálban is
/
