Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Jaroslava Pašiaková: A cseh és a magyar avantgárd színház genezise

A létra legmagasabb fokán a színtiszta humor áll, melynek az ő szemükben elsősorban Charlie Chaplin, a tragikusan szomorú szlvű komikus a képviselője, ök maguk évek múltán önkritikusan bevallották: „Ami a szegény V + W-éket illeti, Chaplin nélkül soha nem kezdték volna el, s még kevésbé vánszorogtak volna el bármeddig is.” [Idézi Vladimír Just Promény malých scén (A kisszínpadok átalakulásai) című könyvében.]

Elvitathatatlan a vérrokonság a kabaré, valamint Voskovec és Werich munkássága között. Első egész estét betöltő előadásuk — Vest Pocket Revue — a két ismeretlen diák személyében olyan egyedülálló komikus-clownokat szült a világnak, akiknek a „butaságuk akkora, hogy az helyenként a szellemességgel határos” (V + W). A Vest Pocket Revue kabaré-paródia volt, melyet maguk a szerzők olyan formának neveztek, „mely mindenekelőtt a clowni központi szerep abszolút komikumán, a paródiaszerű cselekményen, a groteszk alakokon s a modern tánczenéhez közelítő éneken alapszik”. A darab diáktréfából született, átszőve kritikus hangú lázadással. Műfaja a „revue és a grand spectacle” — mellényzsebből kihúzott — paródiája volt. Egymás után vonultak fel benne a különféle műfajok — az ibseni dráma, a szentimentális opera, az irodalmi sznobizmus, a művészetben felbukkanó polgári előkelősködés stb. — paródiái.

Első függöny előtti kettős konferálásukra — mely később valamennyi fellépésüket Jellemezte — voltaképpen véletlenül került sor: egyszer a szünet ideje alatt nem készült el az új szín, ezért valaki kitaszigálta őket a függöny elé, hogy a színpadkép elkészültéig beszéljenek valamit... De ez volt talán az első és utolsó eset, amikor valóban felkészülés nélkül improvizáltak. Kalandos, olykor vaskos, de mindig jól irányzott szókirohanásaik gondosan előkészítettek voltak.

V + W felrúgták a hagyományos színház szokásrendjét. Színházi koncepciójuk a színpadi fantázia szabadságából eredt, a legoldottabban éppen a kabaré műfajában. A ohap- liniáda cseh változata volt ez, és „szembehelyezkedett a sörös bajorizmussal, valamint a könnyes bécsi édességgel” (V + W). A színház teljesen új típusát alakították ki, melyben a díszletek helyett az ötlet sokkolt s a fantázia bűvölt el, a vidám helyzetekből igazi drámaiságba csapva át, realizmusból a szürrealizmusba — és megfordítva. A Vest Pocket Revue, a Panoptikum, a Vždy s úsmévem (Mindig mosolyogva), akárcsak emigráció előtti utolsó darabjuk, a Pést na oko (Monokli) revü-kabarék voltak, mindig szilárd eszmei fonalra fűzve. A Pést na oko a fonákjára állított világtörténelem paródiája volt.

De az a mintegy kétezer előadás is, melyet V + W a háború éveiben a New York-i rádióban abszolvált, felrázta a világ lelkiísmeretét, s idehaza is segített kitartani a fasizmus elleni harcban. Akkor már elvetették a „tárgytalan humort”, sőt már nem hittek a refrénben sem, miszerint „Ha mindenki semleges maradna, megszűnne a háború s béke lenne” [Észak Dél ellen). Láthatjuk tehát, miképpen vezetett az útjuk a lírai komikumtól a politikai szatíráig — olyan lázító dalok formájában, melyek közül például a Svét patrí nám (A világ a miénk) című már-már a jövő forradalmi megjósolása lett — a legnagyobb újkori sötétség idején...

Igaz, V + W művészetére nemcsak Chaplin, a nagy példakép hatott inspirálóan, hanem Hašek clowni világlátása is; a Svejk a maga nem pszichologikus, könnyed, pika- reszkszerű regényformájával egyedülálló hatással volt rájuk, s jövőbeli munkásságukat a švejki gondolkodásmód is végigkíséri. Mindez ugyanis a cseh életérzés sajátosságából ered (pátosztól megfosztott, földön járó, leleplezett „nagy féligazságok"), ezért hát természetes, hogy ez a folyamatosság sem maradt kötődés nélküli. Századunk hatvanas éveiben szerzői-színészi munkásságához két fiatal színész, Jifí Suchý és Jirí Slitr mindkét forrásból (Hašek, Felszabadított színház) merített.

Suchý és Šlitr a prágai Semafor színházban 1962 és 1964 között játszotta a Jonáš a Tingl-tangl (Jónás és Tingl-tangl) című darabot, amely kétszáz előadást ért meg. Ebben a darabban a két komikus a clowni gondolkodásmódot és kifejezést újította fel; a két főalak mind a rögtönzött asszociációk síkján, mind a külső ábrázolási jegyek síkján valamiféle időfeletti szimbólummá nőtt (Suchý chevalier-i szalmakalappal, Sliti a néma groteszk fegyvertárából kölcsönzött keménykalappal jellemezve).

S + Š újra felfedezték az elementáris bohóc-színészetet, és egyenesen tüntetően álltak a pártjára. Nézőik számára feledhetetlen marad például a Mozart Kis é]i zenéjének témájára készült zenés-bohócos párbeszéd, vagy a különféle anekdoták pedáns-tudálé- kos analízisének talpraesett változatai. Ebben az esetben minden bizonnyal V + W