Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

tette, mint húrt a hegedűn, ekkor a függönyre mindent betöltő árnyék hullott, amelyet a folyosó lámpái vetítettek a napszitta drapériára. A gnóm az ő ajtaja előtt állt. Mikor a kabátos megpróbálta kinyitni az ajtót, B. B. minden izmát megfeszítette, hogy szinte fájt. Az első támadást, igaz, nem volt heves, köny- nyedén hárítani tudta. A következőbe már sokkal több erőt fektetett az idegen, és feltehetően nekifeszült a szomszédos fülke ajtajának vagy a folyosó ablakának, mert B. B. ajtaja, bár lassan, de résnyire kinyílt. Ekkor B. B. a porcogói- ból gyűjtötte össze minden erejét, és sikerült neki nagy robajjal bevágni az ajtót. A kabátosnak a lába lecsúszhatott támasztékáról, mert kintről zuhanás tompa zaja hallatszott. B. B. kicsit lazított, és újra felnézett a függönyre, amelynek ráncain világosan kivehette az ellenfél körvonalait, vállának szélességét, fejének trapézalakját. B. B. patakzó verítéke szabályos időközökben koppant a padlóra. Váratlanul álmosság erőt szippantó hálója zuhant rá, és érezte, hogy a következő támadás vállból szakítaná ki karját és ízekre törné megfeszülő combcsontját. Az árnyék még mindig ott terpeszkedett B. B.fölött, mintha tulajdonosa kegyetlen furfangon, váratlan cselen törné a fejét, amely- lyel felőrölhetné az ő ellenállását. Elöl a mozdony éleset füttyentett, zakatolása erőteljesebbnek tűnt. A furnérmennyezeten a lámpa továbbra is csak egy keskeny sávot világított meg. B. B. lehunyta szemét, és érezte, hogy valamit mondania kell. Agya lázasan dolgozni kezdett. Rengeteg mondanivalót tartott fontosnak, de képtelen volt kiválasztani a legmegfelelőbbet, amellyel hatni tudott volna a nagykabátosra, akinek árnyéka hajladozni kezdett a függönyön. B. B. ekkor C. kilökött testére gondolt, és érezte, hogy róla kellene beszélnie. Hinni kezdett benne, hogy C. lehetne a kapocs, megmenekülésének éltető erecskéje, ezért kétségbeesetten próbálta rendezni gondolatait, egy pillanatra sem ernyesztve el megfeszített karját. Érezte nyelvének taplószárazságát is, agya megfeszített lüktetését, ahogy emlékeiből és benyomásaiból megpróbálja kipréselni az igaznak hihető lényeget. Most, amikor talán az élete függött tőle, képtelen volt valami nagyot kigondolni, mert az egyszerű hétköznapi mozdulatokat akarta bearanyozni szavaival, amire pedig, érezte, képtelen. De életösztöne kiszaggatta sejtjeiből a legintimebb, legfélreesőbb zugba rejtett képeket és gondolattöredékeket is, amelyek fantáziájának mocskos termékei voltak, és amelyekről még önmaga előtt is félt volna beszélni, rácso- dálkozását C. mellének ringására, teste fehérségére, zászlóként lebegő hajának omlására, szemöldökének ívére. B. B. rádöbbent, hogy csak C. testét ismeri, csak arról tudna mesélni még a vérpadon is. Rájött, hogy létezik egy másik C. is, akit nem ismer, s aki ezért most a nagykabátos markaiba taszítja őt. A nagykabátos pedig már a fogai között tartja a táblát, és a bőrkötényes- sel együtt felcsigázva várják, mint vadászok a csapda előtt, B. B. összeomlását. B. B. gondolatmenetéből újra és újra kicsúszott a másik C. egésze. Elengedte az ajtó fogantyúját, mindkét kezét arcára szorította, még a leszámolás pillanatát várva is kereste a másik C. anyagát, akit sehogy sem sikerült eggyé gyúrnia az elsővel. Erőfeszítésébe ekkor avatkozott a folyosóról valamelyik támadójának hangja, és B. B. légvárait mint kövér léggömböket pukkasztotta szét, túlkiabálva a kalapácsütésként zuhogó kerékkattogást. — C. nem létezik. Számodra jelenés a valóságban. Semmi más. — B. B. ujjaival csapzott hajába túrt, megzavarodva indult volna a folyosóra, de az ajtó függönyéről eltűnt az árnyék. B. B. úgy gondolta, biztosan valamelyik fülkébe húzódtak, ahonnan szemmel tarthatják az ajtót. Fáradtan elnyúlt a padlón, és a vonat fémkémény monoton dübörgését kezdte hallgatni, amely zúgássá csendesült, mintha a szerelvény alagútban robogna.