Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

homlokzatán egyetlen dróthálós lámpa ég, egyébként az egész épület sötétbe borul. A csupasz körte fénye pedig csak haloványan világítja meg az állomás nevét. Az épület elég kopott, a vakolat nagy darabokban válik le a habarcsos téglákról, és látni lehet, hogy pár alkalommal már utánavakolták. Az eresz alatt lyukas fecskefészkek sorakoznak, az aszfaltozott járdán madárürülék foltjai virítanak, az egész épületnek paraszti jelleget adva. A falon zománcozott táblákba foglalva feliratok találhatók, de többségüknek már lemarta értelmét a rozsda. Ennek ellenére B. B. pár betűből is megfejti az értelmüket, hiszen szabványos a szövegük. A lámpa fénykörének határán mohás fájú nedves pad áll. B. B. bekukkant a váróterembe, a sötétben nem lát semmit a vaskályha csövének csillogásán kívül, ezért megfordul, és kiáll az állomás elé. Nyugtalankodik, mert nem látja távoli szemaforok pislákolását, csak a lámpafényben szikrázó három pár sínt. Valójában láthatná a víztorony üvegtelen ablakait, vagy a szénraktár kátrány itatta deszkáit is. Üjra leselkedni kezd az állomás- épület sötét ablakainál, mert feltámad benne a gyanú, hogy az utolsó éjszakai vonal valóban el is ment, azért ilyen kihalt minden. Idegesen cigarettára gyújt. Egyezteti óráját az állomáséval, amely két percet siet ugyan az ő órájához képest, de a vonatnak akkor sem lett volna szabad elmennie, hiszen beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha a vonat nem tartja be a menetrendet. Nem az esetleges katasztrófára gondol, hanem arra, hogy be lehetne perelni a vasútigazgatóságot, hiszen az utasok nem saját mulasztásuk miatt késik le a vonatot. B. B. idegesen körbepillant, de rajta kívül senki sincs az állomáson. Lassú, kelletlen lépésekkel kimegy a vágányok közé, és a távoli sötét tömegben tehervagonok félreállított sorát véli felfedezni ütött-kopott tolatómozdonnyal. De lehetne ott mozdony fordító őrház is, vagy roncsok halmaza, ezért a lámpafényben csillogó sínpárokat kezdi nézni, melyek között a szél zörögve el-elakadó szemetet sodor. Üjra visszaballag az állomásépület felé, és jobb ötlete nem lévén, a jegypénztár helyiségébe indul. Megmagyarázhatatlan kényszer folytán igyekszik a legnagyobb óvatossággal csak résnyire nyitni az akadozva nyikorgó hatalmas ajtót, éppen hogy beférhessen rajta, riadtan, mint a vétkező, aki kihágást követ el a csendrendelet ellen, bár valójában csak észrevétlen akar maradni. A pénztárhelyiségben tompán kongó lépteit felerősítik a csupasz falak, melyek egyhangúságát csak a homályosan derengő ablakok körvonalai szakítják meg. Fény nem szűrődik be, így hiába nyújtja előre a kezét, nem veszi észre a vasalt fapadot. Neki is megy, térdét a pántba vágja, csaknem keresztülbukik rajta. Ijedtében forró veríték önti el, mikor a kövezeten dübörögve arrábbcsúsznak a szegecselt falábak. Az asztalhoz settenkedik, de kinézve csak pár távoli csillagot és a házak között terpeszkedő végtelen feketeséget látja. Kezét vállmagasságban a falon csúsztatja, reménykedve, hogy esetleg megtalálja a villanykapcsolót, bár inkább azt szeretné, ha nem találna semmit, mert akkor nem veszíti el a dolgok eddigi logikáját. Keze porcelánhideg tárgyba ütközik, amely lehetne konnektor is, vagy villanycsengő fedele. Mégis kapcsolót tapint ki a falon, és izgatottan vagy inkább kíváncsian felkattintja, s fényözönre számítva összehúzza szemét. Száját halk sóhaj hagyja el, amikor a terem többszöri próbálkozás után is sötétben marad. Az ajtónál, hatalmas robajt keltve a visszhangzó teremben, belerúg a küszöbbe. Ezek után szinte futva menekül ki a biztonságos szabad ég alá. Még mindig egymaga van. B. B. nagyon vágyik arra, hogy legalább kutyaugatást halljon, de a szél pisszenést sem sodor feléje. Az órájára pillant, és egyre valószínűbbnek tartja, hogy az utolsó éjszakai vonat már valóban elment, ő meg itt maradt, s kénytelen lesz a jegypénztár kemény, vasalt padján éjsza