Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

sáig volt elég ideje, csakhogy fogalma sem volt, merre kell indulnia. Ügy döntött, hogy visszamegy ugyanazon az úton, ki a főtérre, ott a templom előtt lesz elég ideje megfontolni a lehetőségeket. Megindult visszafelé, szemével a messzeséget fürkészte, hátha fényforrást fedezhet fel valahol, de az éjszaka áthatolhatatlannak tűnt, így inkább eltávolodott a kerítéstől, hogy könnyebben megtalálja azt az utcát. Idegessége nőttön nőtt, és egy ponton túl nem bírta, hátat fordított a vaskerítésnek, s az utcát sejtve rohanni kezdett a sötétben, de a tizedik vagy tizenkettedik lépés után egész testével egy sima kerítésnek ütközött, vagy falnak, mert tapintásából ítélve kőből készülhetett, de lehetett egészen más anyagból is. Valódi habarcsréteggel vonták be; készítői ügyességét dicséri, hogy sem repedés, sem egyenetlenség nem volt rajta kitapintható, semmi, amibe B. B. belekapaszkodhatott volna, ugyanis feltett szándéka volt, hogy átmászik rajta, de pár sikertelen kísérlet után összeros- kadt a fal tövében, egyszerűen képtelennek tartotta magát arra, hogy innen elmozduljon. Megpróbálta higgadtan felmérni helyzetét, és lassan, lépésről lépésre elemezte a történteket, mert lidércálomba való jeges látomásnak tartotta az egészet, rossz álomnak, amelyben sem így, sem úgy nem fogja elérni vonatját, mert a levegőben fog futni, és bármilyen gyorsan fog is kalimpálni a lábaival, nem veheti fel a versenyt a prüszkölő lokomotívval, a cinikus mozdonyvezetővel, aki meg fogja várni a pillanatot, amíg B. B. már csak pár lépésre lesz tőle, és akkor feltartóztathatatlanul nekilendíti tüzes gépét, mint egy addig láncon tartott bikát, és az hasonló állapotba fogja őt kergetni, mint amilyenben most van. Azt megállapította, hogy egy ördögi folyosó kövezetén kuporog, a folyosó egyik oldalán kőfal van, a szemköztit pedig rács zárja le, és B. B. hirtelen úgy érezte, mintha egy amfiteátrum kifutójában ülne, várva a minden pillanatban felbukkanó vadállatot, pedig világosan emlékezett rá, hogy a rácshoz egy hosszú utcán végigballagva jutott el, tehát kell lennie egy kiútnak, talán többnek is. A gondolat szinte felvillanyozta, de csak egy pillanatra, mert azonnal elcsüggesztette a tudat, hogy ilyen sűrű sötétben lehetetlen megtalálni a kijáratot, hiszen még tulajdon végtagjait sem látja. Némi reményt öntött bele az, hogy a kijáratnak valahol itt kell lennie a közelben, hiszen nagyjából annyit jött visszafelé, mint amikor megrémülve magányától rohanni kezdett a kerítés mentén. B. B. felállt, és találomra, tapogatózva elindult a fal mentén, majd hirtelen eszébe jutót a vonat, megszaporázta lépteit, csak ujjheggyel súrolta a fal felületét, egyre kétségbeesettebben, egyre zihá- lóbb mellkassal. Remegő térdekkel újra szaladni kezdett, úgy gondolva, hogy még hosszú az út, aztán megtorpant, majd teljes erejéből rohanni kezdett visszafelé, mert biztosra vette, hogy valami őrjítő balszerencse miatt a keze átsuhant az utca torkolata fölött. Sírva állt meg. Beletörődött vereségébe, mágikus erőt tulajdonítva az éjszaka sötétjének, a falnak, az idegszaggató csöndnek. Üvölteni kezdett, remélve, hogy valaki megkönyörül rajta. Teli torokból ordított. Utána belehallgatózott az éjbe, de még csak visszhang idegen hangja sem ért füléhez. Váratlanul, meghazudtolva kimerültségének mértékét, felpattant, és eszelősen rohangálni kezdett fel-alá a fal tövében, tenyerét időnként erőteljesen nekivágva, majd amikor belátta, hogy valóban egy hatalmas falat ostromol, a ráccsal próbálkozott. A kovácsoltvas kerítést ezen a szakaszon is nyilván szeszélyes minták szőtték át, mert találomra felléphetett rájuk, és a sötétben a fürtöket, leveleket utánzó rácsburjánzásban újabb lépcsőfokra lelt, így egyre magasabbra kapaszkodhatott. Ez valójában nem nagyon lelkesítette, meg volt győződve róla, hogy a kerítésnek az égben sincs vége, és ha valahogy át is tudna csusszanni a rácsok közt a túlsó oldalra, a sötétségnek