Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

éppen a konyhában van, ahova azért ment ki, hogy kiürítse a megtelt hamutartót, és nyilván hogy az üres tálcán szárazsüteményt hozzon be, de az is elképzelhető, hogy gondolatainak összeszedését vagy átcsoportosítását akarja titkon elvégezni, az órát lesni, meddig kell még kitartania, idegesen lapoz a menetrendben. B. B. hirtelen feláll, székét megemelve, nehogy zajt csapjon, bár a vastag szőnyeg szivacsként issza a zajokat, ő ezt ki is használja, végig a szőnyegen ellopakodik az ajtóig. Az előszoba ajtaja előtt megáll, és feszülten figyel a konyhából kiszűrődő zajokra. Valójában nem is figyel, arra használja ki az időt, hogy újra átgondoljon mindent, ám ez a fölöslegesnek tűnhető megtorpanás oda vezet, hogy félni kezd a kudarctól. Félénken visszafordul a szoba felé, ahol a berendezési tárgyak már félig belemosódtak a sötétbe, mintha egy vízzel elöntött helyiség üvegfalán keresztül bámulna vissza a zsalulécek közötti piszkoskék sávra, a sávon időnként ingaként átlendülő ágakra. B. B. éppen akkor ér ki az előszoba kövezetére, amikor C. a süteményekkel megrakott tálcával kilép a konyhából, s a homályban csaknem összeütköznek. B. B. is, C. is tudja, vagy inkább érzi, hogy ez nem közönséges találkozás. Most minden a szerencsétől függ, véli B. B., és mosolyogva egy elkoptatott közhellyel válaszol C. kérdésére, de mozdulatlanul útját állja a lánynak, aki láthatóan egyre kényelmetlenebbül érzi magát a tálcával, és szinte nevetve akarja rábírni B. B. egész előszobát betöltő alakját, hogy szorítson neki helyet, ám ezek után minden átmenet nélkül el is komolyodik, mintha rádöbbent volna menekülési kísérletének hiábavalóságára. Némán várja a fejleményeket, de B. B. is szótlanul áll, és magában átkozza a csillogó tálcát, amely izzított pajzzsá nő előtte C. kezében. B. B. lázasan gondolkozni kezd, és ez megingatja, mert félrelép C. útjából, aki csak lassan ocsúdik fel, és egy kis időbe telik, amíg bizonytalanul elindul a sötét szoba felé. B. B., aki egy pillanat alatt atomnyira zsugorodik, érzi, hogy megváltó erők prizmája összegyűjti erejét, vágyai széthúzzák az ellene esküdt látomások sorfalát, s villámgyors cselekvésbe hajszolják, szinte nem is érzi léptei súlyát, a felnyögő padlódeszkák süly- lyedését: hátulról átöleli C. derekát, ajkát annak nyakához szorítja. C. megpróbálja kiszabadítani magát, ezért B. B. mélyen beletúr ujjaival C. hajába, bár az is elképzelhető, hogy az egész csak a gyilok folytatása, miközben fojtott, zaklatott hangon suttognak egymásnak, majd B. B. az egyik mondat után hirtelen elkomorodik, szorítása erejét veszti C. derekán, az kihasználja, s nagy lendülettel kifordul B. B. karjaiból, szembefordul vele, de B. B. karjai újra összefonódnak testén, s hiába kérleli vagy próbál meg hatni rá egyre torzabb és kegyetlenebb mélységekből előbányászott érvekkel, rideg tárgyilagossággal felvonultatva a múlt emlékeinek megannyi nyomasztó eseményét. A szavak mint bajonettek járják át, egyre több erőt szipolyozva ki B. B. még mindig keményen ölelő karjaiból, szörnyszülött állatként, egymásra tapadva hátrálnak, lábukat a szőnyegen csúsztatva, időnként bele-beleütközve az éjszakatömegű tárgyak láthatatlan testébe. B. B. halkan beszél, fejét gyónóként lehorgasztja, gerincét előregörnyeszti, hogy egymás arcán érezzék leheletüket, de közben gondolkozik, és látnivaló, hogy C. arcán is töprengés váltja fel a fájdalmat. B. B. egyre inkább úgy érzi, mintha egy névtelen, személytelen bábot szorongatna, kicsúszva a szigorú realitás pályájáról, mígnem C. háta nekifeszül az előszobái fogasnak. B. B. ekkor utolsó támadását vezeti, szenvedélyes mondataira C. elfordítja az arcát, ajkán nyál melegét érezve, de beleütközik apja zsírtól csillogó télikabátjába, amelyet már hónapok óta nem kell használni, és csak valami figyelmetlenség folytán maradhatott itt a tél múltával, naftalin meg dohány áporodott szagát árasztva C. felé apja képén át. C. megfeszíti