Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Jelenségek és törekvések a 80-as évek csehszlovákiai magyar gyermekirodalmában

boltokból. Ez nem lehet ugyan a minőség értékmérője, de tény, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom legolvasottabb (illetve legkeresettebb) termékei éppen a gyermekkönyvek. Paradox módon azonban ezeket a könyveket elsősorban a felnőttek olvassák, hiszen azok, akiknek íródtak, többnyire még nem ismerik az ábécét vagy az olvasás egyelőre gondot okoz nekik. Gyermekkönyveink legnagyobb része (majdnem 95 %) az 5—8 éves korosztályhoz szól, az ennél idősebb gyerekekről, akik voltaképpen már önállóan s tudnának olvasni, szerzőink valahogy megfeledkeznek. Az elmúlt időszakban megjelent könyvek közül csupán Kovács Magda Csodagombóc, Kulcsár Ferenc Kígyókő, Soőky László A Tarisznyás meséi, Tóth László Lyuk az égen és Keszeli Ferenc Kajla Fűlő p kalandjai c. munkáját tudnám ajánlani ennek a korosztálynak, de legföljebb 10 éves korig. Az említett művek egyébként szépprózai alkotások — bár Tóth László kötetében versek is találhatók —, és gyermekirodalmunk reprezentatív darabjai közé tartoznak. Kovács Magda szelíd iróniával átitatott derűs meséi, Kulcsár Ferenc legendát és valóságot sajátosan ötvöző, hol komor, hol vidám történetei, Tóth László nyelvi leleményei, Soóky László és Keszeli Ferenc hőseinek mulatságos kalandjai sokáig emlékezetesek maradnak nemcsak a kis olvasók, hanem a kritikus számára is.

Az elmúlt öt év alatt azonban egyetlen vérbeli csehszlovákiai magyar ifjúsági regény sem jelent meg. Mtryzes Ilona Szandi naplója című könyve inkább elbeszélésfüzér, kerettörténete pedig eléggé kimódolt, nem túl meggyőző. Mács Józsel A vesztes című kötete két kisregényt tartalmaz, s bár mindkettő hőse egy kamasz, aki maga meséli a történetet, a mű mégsem tekinthető a szó valódi értelmében vett gyermekkönyvnek, illetve ifjúsági regénynek, hiszen a mesélő már felnőtt emberként kísérli meg rekonstruálni gyermekkorának legfontosabb eseményeit, a ló utáni sóvárgást, s érthetően mindenekelőtt a gyermeki lélekben lejátszódó folyamatokra koncentrál. Találkozhatunk persze ebben a könyvben az ifjúsági regényekre jellemző fordulatokkal, helyzetekkel (gondoljunk csak például a kriptabeli kalandra vagy a Hasszán című kisregény utolsó lapjaira), de nyilván maga az író sem a tizenéves korosztálynak szánta elsősorban ezt a munkáját.

Óhatatlanul felvetődik a kérdés: miért hiányoznak gyermekirodalmunkból a tizenéveseknek szóló könyvek? Éppen arra a korosztályra nem figyelünk oda, amely — már csak biológiai okok miatt is — talán a legösszetettebb érzelmi és lelki problémákkal viaskodik, amely a leginkább igényelné a közvetlen hangot, a buzdítást, az útmutatást, s amelynek ideálokra, példaképekre lenne szüksége. A televízió és a mozi szinte naponta kínálja az újabb és újabb szuperhősöket, akikről a felnőtt ugyan jól tudja, hogy csupán a képzelet teremtményei, de a gyermekek számára nagyon is valóságos, már-már kézzelfogható lények ők, akikhez szívesen hasonlítanának. Nem tudom megítélni, vajon ezek a gyermekek ugyanolyan lelkesedéssel olvasnák-e ezeket a történeteket, mint amilyen izgalommal figyelik a képernyő vagy a filmvászon előtt ülve. De egy nagyon is létező elvárásról van szó, amelyet ignorálni bűnös mulasztás volna. Talán egy pályázat vagy egy konkrét kiadói felkérés ösztönzőleg hatna. Arra is módot kellene találni, hogy a lapok gyermekrovataiból helyszűke miatt kiszoruló irodalmi alkotások valamilyen időszakos kiadványban lássanak napvilágot.

A gyermekversek műfajában az elmúlt öt esztendő során számtalan kiváló alkotás született. Ezek legnagyobb része persze olyan kötetekben jelent meg, amelyekben kevésbé sikerült, sőt egyenesen gyenge darabok is akadtak. E versek zömmel a legap- róbbakhoz, a 3-4-5 évesekhez szólnak. Költőink végre felismerték, hogy a gyermek többnyire nem a szavak értelmét, hanem a zeneiségét, ritmusát, a versben megbúvó játékos elemeket regisztrálja először, s miután így közel került hozzá a szöveg, hajlandó befogadni a vers kínálta információkat is.

Véleményem szerint helytelenül cselekszik az a költő, aki megkísérli beleélni magát a gyermek lelkivilágába. Ez az igyekezet eleve kudarcra van ítélve, s maga a gyermek sem ezt igényli, hanem sokkal inkább azt, hogy együttjátsszanak vele. A homo ludens tulajdonképpen mindnyájunk énjében ott rejtőzik, a kérdés csak az: hajlandók vagyunk-e őt bemutatni vagy inkább még önmagunk előtt is eltitkoljuk a létezését. Koncsol László két verskötetében is nyíltan vállalta homo ludensi alteregóját, bár az ő esetében a végeredmény nem nevezhető — legalábbis az én véleményem szerint — valódi gyermekirodalomnak. A Vizesnapló című könyvéről például elmondhatjuk, hogy abban — az atomokról és a természetről örökbecsű verset író antik szerző, Lucretius