Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Jelenségek és törekvések a 80-as évek csehszlovákiai magyar gyermekirodalmában
FÖRUM L A C Z A TIHAMÉR Ezt az eszmefuttatást tulajdonképpen néhány alapfogalom körülhatárolásával kellene kezdeni. Mindenekelőtt arra a kérdésre válaszolhatnánk: mit nevezünk ma gyermek- irodalomnak? Nyilván minden olyan irodalmi alkotást — szépirodalmi és ismeretterjesztő művet egyaránt —, amit a szerző (illetve a kiadó, a lapszerkesztő) a gyermekeknek szánt. Ez a meghatározás azonban korántsem pontos, hiszen számtalan olyan alkotást ismerünk, amelyet szerzője eredetileg nem a gyermekek szórakoztatására írt, csak az utókor kreált belőle „gyermekirodalmat”. Gondoljunk például Jules Verne műveire vagy Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regényére, de említhetnénk Petőfi és Arany jónéhány költeményét is. Az effajta csodálatos metamorfózisra képes alkotások létezése mintha Németh Lászlót igazolná, aki szerint „össze lehetne állítani remekművekből egy olyan könyvtárat, hogy a gyermek azokon jusson el a serdülésig”. Németh László egyébként a gyermekirodalom foglamát is megkérdőjelezi, s létezését nagy hazugságnak, a rossz tankönyvek és a kiadók hazugságának tartja, mivel a kontár pedagógusok és szerkesztők bűne, „hogy a gyermekek és a nagy költők közé egy gyermekirodaimat kell tolni, amely a művészethez akar kalauzolni, de valójában örökre elkalauzol tőle”. A gyermekirodalom azonban mindeme dohogások és megalapozott kifogások ellenére önálló életet él, sőt mondhatni egyre inkább terebélyesedik és burjánzik, s nyilván nem csupán az elhibázott pedagógia és kiadói gyakorlat következményeként. A régebbi korok szerzői eleve egy szélesebb olvasórétegnek szánták írásaikat, még ha ez számszerűleg jóval kevesebb embert is érintett, mint manapság, napjainkra azonban fokozatosan kialakult egyfajta sajátos írói munkamegosztás, amely számol az olvasói ízlés és az igények differenciálódásával, a piac, tehát a kereslet és a kínálat törvényeihez igazodik, s kevésbé érzékeny az esztétikum követelményeit szá- monkérő kritikusok kirohanásaira. Az olvasók tömegében egy jól körülhatárolható csoportot alkotnak a gyermekolvasók. A gyermektársadalom a felnőttekétől eltérő módon differenciálódik, ugyanakkor a gyermekolvasó igényei és elvárásai is lényegesen különböznek a felnőtt olvasó igényeitől és elvárásaitól, tehát egy gyermek egészen más szempontok alapján ítéli meg az irodalmi alkotást, mint a felnőtt. Nem beszélhetünk intellektuális, az esztétikumra különösen fogékony gyermekről, akik az olvasóknak úgymond a legkifinomultabb ízléssel rendelkező csoportját alkotnák. Ez a korosztály — mondjuk 6-tól 15 éves korig — még nem esztétikai élményre vágyik elsősorban, pontosabban szólva ez a fajta igény nem tudatosul benne, hanem az olvasmánytól szórakozást, izgalmat remél, mégpedig azon a szinten, amelyre ismeretei, érzelmei alkalmassá teszik őt. A felnőtt igen gyakran tévesen ítéli meg a gyermek értelmi képességeit. Hajlamos alábecsülni ezeket pusztán azért, mert abból indul ki, hogy a gyermek ismeretei még hiányosak, illetve nem alkotnak egységes rendszert, holott a a világról a gyerekeknek éppenséggel nagyon is határozott elképzeléseik vannak, csak ezek ebben a korban még szüntelenül alakulnak és változnak, főleg a felnőttek aktív — de nem mindig szerencsés — ráhatása következtében. Ennek a ráhatásnak az egyik eszköze a gyermekkönyv. Érdekes és tanulságos volna kimutatni, milyen mértékben alakítják a gyermekek érzelmi és gondolatvilágát az olvasmányok, sajnos erre vonatJelenségek és törekvések a 80-as évek csehszlovákiai magyar gyermekirodai mában
