Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - FÓRUM - Alabán Ferenc: Eredmények és időszerűségek

F Ö R D M

val

ó reagálásokat az Irodalmi Szemle Fórum rovatában olvashattuk [1986/3] Kritikust tolláról... [avagy szüksége van-e a kritikusnak kritikára) és Milyen madár a kritikus? cím alatt. A folyóirat a cikkeket a szélesebb vitaindítás szándékával közölte jóindulatúan, s várta íróink és olvasóink hozzászólásait — ami azonban máig nem következett be. És itt adódik az alkalom, hogy Dusza István kritikusi ténykedéséről is szót ejtsek, s a reményteljesen induló és elfúló vitáról is elmondjam véleményemet, mert úgy érzem, hogy tanulságai nem elhanyagolhatóak. Ha már Dusza István kényszerét érezte annak, hogy a nézeteit korrigáló cikkünkre „sportszerűen” válaszoljon és vitázzon, a felvetődő problémák szakmai vonatkozásában is állást kellett volna foglalnia, vagy legalábbis elvártuk volna, hogy ne csupán a kitételeire vonatkozó (igaz vegyes!) minősítések kössék le figyelmét teljes mértékben, és azokat tévesen saját személyére vonatkoztassa. Illene tudatosítani, hogy objektíve a vitaindító cikk lényegét alkotó, irodalmi és kritikai életünket érintő kérdések (a Megközelítés c. antológia költőinek lírája, a főnixesek eredményei...) az igazán fontosak, amelyeknek megvitatása közhaszonnal járna, s nem az, amire a kritikus túlérzékenysége ösztönösen reagál. Az effajta vitamódszer irodalmilag és kritikailag képletesen szólva „érvénytelennek” tekinthető (ámbár ez az ítélkezés kissé leszűkítő), mert egy kritikus az eső elől — elvesztve az iránytűt — nem ugorhat mégsem a vízbe. Nyilván itt arról az iránytűről van sző, amely a kritikusnak elsősorban a szakmai dolgokra irányítja a figyelmét és nem a vitapartner személyére. A kritikus, aki nem a szakmai dolgokra és nem a műre irányítja figyelmét, aki nem a műalkotást elemzi és nem arról vitázik, hanem az alkotó személyét látja célpontnak, az súlyosan vét a kritikusi etika ellen. A kritikus lehet szigorú, darabokra szedhet egy művet, talán még a kiadót is bírálhatja (bár ezt általában nem veszik szívesen), de reflexiókat csak a szóban forgó műalkotáshoz fűzhet, az író véleményeit, gondolatait láttathatja és értékelheti. Az írói, alkotói, kritikusi attitűd sosem tévesztendő össze a személyre vonatkozó kitételezéssel, az írói, kritikusi teljesítményből származtatható hiányosságokat sem szabad összekeverni a személyes diagnosztizálással. Sajnos épppen emiatt következhetett be az induló szakmai vita személyes dolgokra való leszűkítése és degradálása, s valószínűleg ez vette elejét annak, hogy mások is bekapcsolódjanak a vitába.

Dusza István egyébként szorgalmas recenzense irodalmunknak. Egy ismert költőnk a következőképpen fogalmazott kritikáit illetően: „Ha nem úgy mondaná véleményét, ahogy mondja, talán több dologban is igaza lehetne.” A nem éppen hízelgő vélekedés szerint Dusza azok közé a kritikusok közé tartozik, akiket elsősorban arról lehet felismerni, hogyan mondják el véleményüket, és nem arról, amit mondanak. Megjegyezzük, hogy az iróniát, gúnyt, szarkazmust eszközként felhasználó és alaptalanul szur- káló kritika kevésbé segíti az irodalmi élet kibontakozását, mint az egyértelmű, szélsőséges indulatoktól mentes, józan ítélet, mert lebecsülő módon kezelheti a műalkotásokat és önérzetükben is igazságtalanul megbánthatja az írókat. Fábry Zoltán véleménye szerint „a gúny a kritikában öncélúan visszaüt, nem hat és nem termékenyít”. A kritikusnak tehát ahogy meg kell találnia az adekvát formát, éppúgy el kell találnia a témájának megfelelő hangnemet is.

Mindenképpen úgy érzem, hogy a tanulság egész irodalmi életünk szempontjából sem elhanyagolható: hiányzik a vita, az egészséges nézetcsere a csehszlovákiai magyar irodalmi életből. A kritikai szakosztály működésének is inkább csak részleges eredményei vannak. Fő feladatát indulásánál abban határozta meg, hogy felvesse a nemzetiségi irodalomkritika időszerű kérdéseit és elősegítse azok megoldásait. Fontos kérdés az is, mennyiben tud hatást gyakorolni a szerkesztőségek kritikai rovataira, hogyan érvényesíti a kritikai gyakorlat javításában összejöveteleinek elméleti tanulságait. A kérdéskör szerteágazó... Nemcsak intézményesített formában, hanem közvetlen módon is ki kellene használnunk a vitára adandó alkalmakat. Igaz, az is ide tartozik, hogy minden csehszlovákiai magyar szerző művéről lehessen kritikát és elemző tanulmányt közölni fórumainkban, s ne maradjon hely a kirekesztősdi játéknak, mert az lehangolja az alkotókat is, és a kritikusok szemléletében is jóvátehetetlen zavarokat okozhat. Irodalmi életünk ás annak viszonyai érdekében megszívlelendőnek tartom Miroslav Váleknak, az SZSZK kulturális miniszterének megállapításait a CSKP XVII. kongresszusán elhangzott vitafelszólalásában: „Ameddig lehetnek megbírálhatatlan szer