Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - FÓRUM - Alabán Ferenc: Eredmények és időszerűségek

•vizsgálata néha nem arányosan részesül figyelemben. Széles látóköre és körültekintése, értékrendszere és ítélőkészsége elsősorban tapasztalatainak és irodalomtörténeti jártasságának köszönhető. Részleteiben nem elemzi a műalkotásokat, elfogulatlan jellemzései azonban a művek és módszerek megbízható ismeretén alapulnak. Első önálló tanulmány- és kritikagyűjteménye, a Visszhang és reflexió, irodalomtörténeti kutatásainak és kritikai működésének keresztmetszetét adja.

Az irodalmunk életében részt kérő és részt vevő írástudók egyszerre különböző indíttatású, felkészültségű, képességű és tehetségű szerzők. Teljes mértékben érvényes ez a megállapítás a kritikát és recenziót írók körére is. Lacza Tihamér a kritikaírással — mint irodalmi rovatvezető — hivatalból foglalkozik. A sokirányú tájékozódás és érdeklődés egyik összegezett formája már a Főnix Füzetek tizedik darabjaként megjelent kötete, melynek fülszövege is hangsúlyozza, hogy Lacza műveltsége elsősorban természettudmányos, s ez az alapozó momentum avatja sajátossá véleményalkotását. Kötete írásaiban kritikusi tanácstalanságát maga is többször bevallja, különösen akkor, ha vitatott kérdésekben kell állást foglalnia, s kiútként jelöli meg azt a megoldást, hogy a kritikusnak gyakran az ösztöneire, a megérzéseire kell hallgatnia, hogy megmeneküljön a klisék és szabályok szerint való véleménymondás csapdáitól. Lacza jól veszi észre az irodalmunkban előforduló, fejlődéstörténetileg fontos összefoglalások hiányát és a mulasztásokat, s jelzi, hogy az okokról is bővebben, „talán tanulmányokban” kellene szólni, de a hiányosságok láttamozásán túl sajnos nem vállalkozik a problémák részletesebb (tanulmányokban való) kifejtésére. Többször felveti például, hogy nagyon hiányzik irodalmunk története, de írásaiban nem ad olyan érvényesíthető szempontokat, amelyeket az irodalomtörténeti szándék érdemben hasznosíthatna. Nem elmarasztalásként, inkább csak a teljesség kedvéért jegyzem meg: az, hogy kötetének írásai után mindenütt szerepel a megírás (ill. az első megjelenés) ideje, egyértelmű következtetésre juttatja az olvasót és kritikusát is. Lacza korábban keletkezett írásai nem egy esetben jobbak (körültekintőbbek és mélyebb, lényegi összefüggéseket keresők), mint a később írtak. Ily módon nehéz lemérni a pozitív kritikusi fejlődést. Ügy tűnik, hogy az adódó alkalom, a sürgető napi igények, a recenzált mű jellege, a kritikusi viszonyulás (és nem a rendszeresség, az egységes értékítélet) játszanak fontos szerepet abban, hogy a szerző melyik műről milyen alapossággal és hogyan vélekedjék. Lacza Tihamér zsurnálkritikus. Stílusfordulatai és szóhasználata is a zsurnálkritika eszközeként jelennek meg. Több írása polemikus ihletésű, megállapításai azonban gyakran vizsonylagosak és fenntartásokkal fogadhatók el, mert a szerző tartózkodik az elemzésektől, így a jelenségek és a lényeg mélyebb összetevőinek feltárásától is. A komplex kérdésre, hogy mennyit ér egy alkotás, műfajának, a zsurnaliszta kritikának keretei között maradva Lacaza nem adhat teljes értékű választ. így válik az irodalom publicistájává, vállalva e lehetőségek előnyeit és korlátozó kihatásait is.

A jellemzett és értékelt kötetek, kritikusi attitűdök és módszerek után szólnunk kell még azokról a kritikákat, recenziókat és tanulmányokat publikáló szerzőkről is, akiknek az elmúlt öt év alatt nem jelent meg ugyan kritikagyűjteményük, de lapjainkban találkozhatunk többé-kevésbé rendszeresen kifejtett kritikai munkásságukkal. Roncsol László, Mészáros László, Tőzsér Árpád, Balla Kálmán, Szilvássy József, Dusza István, Bodnár Gyula sorolható ide, és még néhányan, akik csupán alkalomszerűen írnak egy-egy megjelenő kötetről.

Kritikusaink közül a műelemzéssel senki sem foglalkozott olyan kitartóan, mint Koncsol László. írásaiból az esztétikai szempont dominálása és a kitartó érdeklődés folyamat-jellege érződik határozottan. Koncsol körültekintő elemző és tapintatos kritikus, magyaráz és értelmez inkább, mint alaptalanul kritizál, „megértései” alkalomadtán túl tág körben biztosítanak teret a lehetőségeknek. Véleményei egy esetben sem sértőek az alkotóra nézve, alakítói (sokszor nevelői) szándéka nyilvánvaló. Sosem külső szemlélője és bírálója, hanem készséges és megértő átélője, analizátora az alkotói folyamatoknak. Tartózkodik az ötletszerűségtől. Sajnos kevés kritikát írt az utóbbi években. Nevéhez fűződik egy olyan átfogó értékelés alapjának (vázának) a lerakása, mely végigköveti nemzetiségi líránk belső hullámzását; rámutat a csomópontokra, végigvezeti az olvasót a belső differenciálódás és integrálódás folyamatain és a legjelentősebb költők pályaívét is megrajzolja.

F 0 R U M