Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 2.

jelentkezett nála. Különben patriarchális volt minden: ebéd alatt alezredesünk csi- bukjából pöfékelve sétált az asztalok közt.”2

Az egyetemen június 10-én volt a beiratkozás és a háborús évek megpróbáltatásai után szinte pihenésnek tekintette a tanulást. „Én most örömet tudok találni a tanulásban. Ez most szórakozásom” — írja június 20-án. A „jó diákra” vall, hogy rendszeresen látogatja Négyesy, Melich, Szinnyei, Marczali, Domanovszky, Mahler Ede és Alexander Bernát előadásait, és azon sajnálkozik, hogy a sűrített előadások miatt nem tud hazautazni, hisz az 4—5 napot venne el tőle, még ha Szomolnok felől próbálna is hazamenni. Kiadásairól is kimutatást készít, s közben, ha csak teheti, le-lerándul Miskolcra, szíve választottjához.

A nagy offenzíva csúfos kudarca után több katonatársát visszarendelték a frontra, ő azonban betegsége miatt a három hónap letelte után sem került vissza alakulatához. Később ugyan „kezdődő tbc”-ről beszél (szép néven mint „tüdőcsúcshurutot” említi), mellyel a tiszti szanatóriumba került. Levelei tanúsága szerint azonban betegsége ek- icor még nem volt ennyire egyértelmű, a szeptemberi kivizsgálás eredményei miatt (ezek között gyomorvizsgálat is szerepelt) sokáig nyugtalankodott. „Tele vagyak keserűséggel”, írta szeptember 9-én, s félt, hogy „valami rossz lesz”. Nem kapott szállodát, s Miskolcra járt raportra. Keserűen írta: „Ilyen rongy cigány életem van nekem hazátlan bitangnak.” Szinte bántja már, hogy beteget jelentett s nem ment el „rögtön a frontra.”. Naponta kell rukkolnia, egy piszkos szállodában lakik, napi kilenc koronáért. „Olyan jó volna elpusztulni”, írja az a Fábry, aki „békebeli” horoszkópja szerint „biztonsággal cselekszik... helyes ösztönnel ismeri fel a helyzeteket”. „Járom az utakat egyedül, hogy jobban fájjon minden. — Nem szabad nekem boldognak lennem? Ügy látom: nem!” — írta 1918. szeptember 13-1 levelében. A kivizsgálást követően került október közepén Korytnicára, a Vöröskereszt Kisegítő Kórházába. Három év után — úgy érzi — talán most pihen először igazán. A „gyomromnak kutyabaja ... Tüdőmmel sincs baj” — írta október végén, és attól tart (mivel nincs láza), hogy hamarosan „vége a jó életnek”. Korytnicát egyébként Stószhoz hasonlónak tartja, talán „vadabb a környezet, mint Stószon”. Elragadtatással ír a természetben tett barangolásairól. Az összeomlás, majd az őszirózsás forradalom „pontot tett ez idillikus kúra után”. Gyógykezelése alapján azonban arra következtethetünk, hogy későbbi betegsége (mely végső soron Stószhoz kötötte) csak később adott magáról felismerhető jegyeket.

„1919 elején újra Pesten voltam — most már a régi civil ruhában —, és a következőkben kilenc hónapig Budapest legszebb, legirigyeltebb helyén, a Margitszigeten laktam. Régi szállásomon — a Luther Otthonban — minden hely foglalt volt, de a Károlyi-kormány ez időben varázsolta át a margitszigeti Kaszinó épületét diákinterná- tussá — Bölcsészotthonná... A tágas játéktermek 16—20 ágyas szobákká alakultak át. Az én szobámba néhány premontrei bölcsész novícius is került, akiket a Norberti- numből kitettek. Az egyetemi menzán étkeztünk, a Tanácsköztársaság megalakulása után azonban az Otthonban — a tágas hallban — szolgálták fel az ételt. »Kommün- kosztot« ettünk: gerslit, borsót, paradicsomlevest és grízes metéltet, de mindezt szmo- kingos pincér szolgálta fel. Egyszer húshoz is jutottunk. Május elsején a gyerekeké volt a sziget.”3

A tanárváltozások közül elsősorban arra emlékszik, hogy katedrát kapott Babits Mihály, aki Az irodalom elmélete címmel tartotta előadásait, melyen „ott szorongott egész Budapest”. A filosz szorgalmára vall, hogy Babits publikálatlan előadásainak szövegét 1967-ben Fábry Zoltán (gyorsírásos) lejegyzése alapján adták ki. A nyári pótszemeszterekre már úgy emlékszik, mint az „ébredők” egyre gátlástalanabb megnyilatkozásaira s a szentimrések antiszemitizmusára, melynek „szennyese az Otthont is elérte”. „Mintha film peregne: az ablakon át a Margit-híd finoman ívelő sziluettjét látom, és egyszerre csak — végeláthatatlanul — lovasok kocognak át rajta. Ha jól emlékszem, még köd is volt, ez még valószínűtlenebbé tette az egészet: a román hadsereg egyik lovasosztaga vonult át Budára ... A haliba román katonákat szállásoltak be... A nagy termek idővel kiürültek, az egyetem megnyitását várva, már csak mi, utódállambeli diákok voltunk a lakói.”4

Az egyetem azonban novemberben sem nyílt meg, így nem maradt más választása,