Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában
Elmúlnak elégedetlenségek és bánatok, gátlások nehéz bilincse lehull. Könnyű lebegésben kellemes közérzet kerít hatalmába, és elönt a nagy és mély fontosságtudat. Elveszejtő henyélés után beáll a tettek ideje, önsanyargató begu- bózás után felszabadító kitárulkozás következik. Morc, komor bábból, mely magába roskadva emésztődik, enyhén ittas, némileg színpompás hímpillangó bújik ki, és bizonytalanul csapongva — imbolyogva? — társakat keres . .. 4 A valóság felbomlott és darabokra töredezett. Edénycsörömpölésre és vacsorára, járás-kelésre, beszélgető csoportokra, felvillanó és eltűnő arcokra. A tudat, mint a galambdúc, ki-be járnak rajta a benyomások: tárgyak, képek, emberek. Filmvetítés következik. Az őszi színpompa közben sötétbe veszett, eltűnt az ablakok mögött, egy asztalon zümmögő filmvetítőgép áll, tárcsái lassan forognak, előremeredő lencséje fénysugarat lövell a termen át a fehér vászonra. A szerkezet makacskodik, fiatal férfi bajlódik vele. Nincs hang, majd rohan a kép, a csillogó szerkezet is az atomkor terméke. Mely korban, gépcsodák tülekedésében időnként óriásgépek zuhannak le, ős felrobbannak hatalmas szállítórakéták. Ésszel fel nem mérhető teljesítményű számítógépek háborús vaklármát csapnak és tévedésből atomriadót rendelnek el. A Föld körül keringő műholdak meteorológiai jelzései időnként annyira sem bizonyulnak igaznak, mint a pásztor megállapítása, aki valamikor a bíbor naplementébe nézve szűkszavúan azt mondta: éjszaka feltámad a szél! Az író növekvő megvetéssel figyelte a lerobbant vetítőgépet, ironikus kedve növekedett, majd cinizmusba hajlott, s gúnyos indulat öntötte el. Akár valamikor a vándormozisok vetítőgépe a kocsmaasztalon, de azt kézzel tekerték, és öreg Oszkár mondta a filmhez a kísérő szöveget! De legalább működött, a film élt, és hátborzongató érzéseket váltott ki kalapos nézőiből, bár a szereplők néha csigaként mozogtak, máskor pedig futkostak, mint az őrültek, aszerint, milyen ütemben forgatta fiatal Oszkár a kallantyút... A kallan- tyút... hehehe, nevetett magában, micsoda archaikus mélyrétegek, ezen a csodálatos szerkenytűn nincs kallantyú, mert ez a technika csodája és szuper- gyártmány, mégis felmondja a szolgálatot! Akár a régen elavult gépezetek, a valamikori csodák... Aztán azt mondta nagy komolyan: csodának pedig lennie kell, minden korban kell a csoda ... A csodák fejlődnek, s mélyükön rejtőzik az idő, különben hol lenne, nem tűnhet el nyomtalanul. Végre felvillan a vásznon a kép, zene szól, mély férfihang beszél, és bejelenti a szép, derűs atomkori történet kezdetét. Öregedő gazdag férfi kitűnő házaséletébe csikókedvű tinédzser lány cseppen, s indul a nagy kaland. A férfi öregecske, derékfájós, de szellemes, jópofa, és olyan megejtően gyermeteg, hogy a tinédzser lány, bár élvezettel tör orra alá borsot, mégis nagyon beleszeret. Szereti a pénzét, autóját, mindenét, az ágyban is jól érzi magát vele. 0, mily romantikus, újkori mese; figyeli írónk az eseményeket, ó, mily szép lehetőségeket vázol öregedő férfiak elé! Mindenesetre egy ágyjelenet vonzóbb, mint az atomhalál! A történetbe beszáll a másik nagypénzű, korosodó férfi is — sikeres bankember —, saját fia tinédzser ismerősét hajszolja, ám a pénz kevés, eredménytelenül lohol, forró ágyjelenetek helyett csak hahotázó derűt, leégést és szégyent arat. A mese tanulsága dialektikus: nem lehet minden pénzes és javakorabeli férfi sikeres a tinédzser lányok körében! A pénz sokat jelent, de mégsem mindent, egy picit jópofa is legyen az illető!
