Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában
mindenhatónak tűnő emberi ész. A hallgatóságban némi döbbenetet okozott, amikor az őrnagy alig emelt hangon felhívta a figyelmet arra, hogy az atomriadó kihirdetésétől a védekezésre és az óvintézkedések megtételére mindössze hat-hét perc áll rendelkezésre. Eddig tart a rakéták röpte, míg célpontjaikra hullanak. Csend lett, a képzelet hallgatást kívánt, hogy felfogja és tudomásul vegye a tényt: óriási embertömegek megmozgatására alig öt perc idő jut. A suttogva szórakozók elhallgattak, az egymást kereső tekintetek megálltak a levegőben és elvékonyodtak, az érzékelhetetlen fogalmak és elvont kifejezések szárazon gomolygó együttesébe gránátként vágódott néhány mondatnyi egyenes beszéd. A pillanatnyi figyelem arra utalt, hogy a jelenlevők a papirosízű fogalomrendszer mélyén, a szenvtelen rideg szöveg mögött megérezték, hogy a fejtegetések középpontjában a megrettent élet félelme és a kiszolgáltatott emberi lélek riadalma remeg. De ez csak múló pillanat volt, gyorsan elillant, az ilyen pillanatok, míg komolyan vesszük a szörnyű halál lehetőségét, nem tarthatnak sokáig, mert nem viselnénk el őket. Embertelenek és elviselhetetlenek. Ezért ösztönösen védekezve igyekszünk minél hamarabb túltenni magunkat rajtuk. A lehetetlennel küzdünk, töprengett magában az író, tudatunk rémes víziókkal viaskodik, túl akarja szárnyalni önmagát, hogy elképzelje az elképzelhetetlent, hogy meglássa az idő méhében rejtezőt. Szavakkal tapogatjuk körül a nem létezőt, az emberfelettit, szabályokat alkalmazunk vele szemben, hogy egyszer majd tenni tudjunk, cselekedni olyan helyzetben, amilyenben mai tapasztalataink kevésnek bizonyulnak és érvénytelenek. Bért úr lehet igy a szavakkal, képtelen velük megragadni a valóságot, s nevetségessé válik, szövege pedig torzóvá, szörnyszülötté . . . igen, ez a dilettantizmus állapota ... 3 Megállapította, hogy a helyzetet az abszurd komikum elemei jellemzik, mint minden olyan helyzetet, melyben a lehetőségek mélyen az igények alatt maradnak. Az atomhalál elveszíti komolyságát és félelmetességét, mert elképzelhetetlen, megfoghatatlan és érzékelhetetlen, tehát nem létezik. Olyan, mint Bért úr számára a Mű. Képzelet szülte és hozzáférhetetlen. Mítosz, mint isten lénye, mint a kiűzetés a paradicsomból. Egy dilettáns számára a Mű elérhetetlen ábránd, olyan cél, melyet makacsul, eszeveszetten üldöz, az őrültséggel határos módon akar elérni, és eszébe sem jut, hogy sosem érheti be, számára a Mű nem megadatott valóság, hanem megtagadott eszmény. De — merül fel benne az ellentét — Bért úr hiszi, hogy birtokolja! Kezében tartja és védelmezi, meghalna érte. Nem jó a hasonlat, gondolta, az atomveszély nem eszménykép, az atomba valóság és rém, melyet egyelőre visszatartanak, s bár a maga módján emberi mű, mégsem azonos a Művel, esetünkben csak irrealitásukban rokonok. Ember műve az atombomba, bizony, bár az ördög is a közelben settenkedett, amikor megalkotta ... Mindez azonban csak haszontalan és üres okoskodás volt. Közben jó étvágy- gyal ebédeltek. Eltökélten ették a sertéssültet, káposztával és gombóccal, a cseh konyha ízletes és tápláló alapétele feledtette velük a jövő sötét bugyraiban leselkedő atomveszélyt. Rovny őrnagy is elégedetten fogyasztotta ebédjét, a tanfolyam szervezői társaságában táplálkozott, élénken beszélgettek. Mindenki elégedett, gondolta a nemzetiségi író, pedig nyilvánvaló, hallhattuk az őrnagytól, hogy atombunkerek és tömeges óvóhelyek építésére nincs anyagi fedezet. Ami bizony azt jelenti, hogy nincs menekülés . . .
