Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Dobos László: Az öreg

Kárpátalja nagy birodalom testébe kapaszkodik, a megnőtt méreteket nem tudja befogni képzeletük. Semmi sem hasonlít, semmi sem egyeztethető, minden, ami volt, játékszerűen kicsiny.

Talán csak a tájból maradt valami.

Haraggal válnak el. Az öregember nem érti, hogy gyermektelen Amália húga miért szereti annyira a kutyát: családtag, a harmadik köztük, így terítik az asztalt is, éjszaka külön fotelben az ágy végében alszik, ha lehetne, karon fogva mennének vele sétálni is. „Az állat nem lehet veletek egyenlő”, hangoskodik az öreg, „közietek a kutya az úriember.”

Feleségét görcsökben fetrengve, nehéz télidőben vitték kórházba. Sohasem gondolt egyikük halálára sem, „eddig akármilyen fergeteg jött is, az életünk azért megmaradt”, vigasztalta magát. Pedig erről a fehér útról, ahogy magában nevezte ezt a betegséget, már nem volt letérés. Eddigi élete leghosszabb futása: orvostól orvosig, kórháztól kórházig; fogyó kis remény, mígnem útját állta egy orvosi szempár — menthetetlen.

„Mi lesz velem, velem mi lesz”, ezt jajongta hetekig, felszámolva eddigi életét. Most innen, a városból jár feleségéhez, a sírhoz: egy út ezer kilométer. Ezer kilométeres vezeklés. Kettejük életét magában őrli, sohasem beszél róla. Az asszony születés- és névnapján virágot hoz, gyertyát gyújt, feketébe öltözik, s a fotelba ülve egyedül gyászol.

Leveleiben testvérei öregkorát akarná igazítani: „Nekünk már nem kocsmára, hanem orvosra van szükségünk”, írta. „Van egy körzeti orvosnőnk, amikor beléptem a rendelőjébe, láttam, otthon vagyok. Télen oroszosán köti a fejét, így hasonlít megboldogult anyánkra ...”

Dicsekszik vele, szépíti, magában talán már főorvossá is előléptette: virágcsokrokat rejteget, apró kis ajándékokat dugdos, másnap a rendelő előtt várja, hogy találkozhasson vele. Ki tudja, mi játszódik öreg, ráncosodó lelkében? A nyolcvan év küszöbén minden elváltozik, elég a tapintás, jó szó, megértő pillantás, ha meghallgatják — kicsiny melegekből rakják az öregség tüzeit. Talpig tisztálkodik, mielőtt az orvosnőhöz megy, kedves akar lenni, kellemes, öregesen szép, vállalkozna szolgálatokra is: havat hányni az orvosnő bejárata előtt...

Levelek. Levelek: életének saját kezével írt térképe; levelek írása és válaszok várása — ez a legmesszebbre kitolható időhatár. Alig van nap, hogy ne írna levelet, levelezik egy távoli asszonyrokonnal is, aki fiával pereskedik, mert kitette őt tulajdon házából. Legjobban mégis Margitnak és Amáliának a sorsa izgatja.

— Miért ez a nagy adminisztrálás, apa? — kérdi a menye.

— Én vagyok a legidősebb testvér, valakinek egybe kell tartani a családot. Emberi törvény. A legidősebb felemelt kézzel kell legyen, ő a jel meg a zászló.

A levélvárás köztes idejében magát ügyeli.

Már csak egy van, a magam élete, gyógyszerek, orvosi kivizsgálások. S olvasás. Különösen az emlékiratok, minden, ami hozzáférhető a második világháborúról. „Nem lettünk senkik, most, öregen kell keresni, amit fiatalon kellett volna megtalálnunk. Hányszor bolondítottak rossz vidékre a méltóságosok és a nagyságosok! A magunk családja: ahányan, annyi országban. Közel egymáshoz, mégis távol, és így mindenütt csak szélen, minden nagy változással egyre kijjebb szorulunk ...”

Amáliának meghalt a férje, egyedül maradt a kutyájával — másféltagú család. „A házat és a pénzt ne add ki a kezedből”, írja neki. „El ne tévedj, ha