Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Dobos László: Az öreg

Amália másfél évvel Sztálin halála után szabadult.

Ezerkilencszázhetvenkettőben az öregember feleségestül Debrecenbe látogatott, Almási Ferenc egykori őrsparancsnok családjához, háború utáni első vizitre. Elmerevült, gyengülő kezek ölelték egymást, mindenki kijött a félkörös zárt udvarra, tizenheten, mint egy bevonulás bámész népessége: nekünk ennyi jutott a győzelemből, könnyezett befelé az öregember, „a megmaradás győzelme”.

Középen Almási Ferenc állt, elhízott, gömbölyű, kopasz kis ember. Semmiben sem hasonlított ifjúkori önmagára, valamikori recsegős, parancsoló csendőrarcára mosolyt ragasztott a későbbi idő. Alázatos mosolygást. így, ezzel a pislogó mosollyal mutatja be a nagycsalád tagjait: dédapa, három nagymama, elöregült lánytestvérei, a vejem orvos, a lányom gyógyszerész, az ő férje sofőr, s a gyerekek; van köztünk mindenféle. Egy konyhán, egy udvaron élünk, az itthon levők a házat tartják, főznek, takarítanak, a fiatalok pedig a kapun kívül harcolnak; régi nyelven szólva, lehetnénk nemzetség is ... így hozta az idő ...

Én vagyok a bevásárló, s meglóbálja kezében a nagy kétfülű szatyrot. Ennyi a bemutatkozás.

A látvány kívül esik minden várakozáson, de különösen egy szó: bevásárló. „Egy őrsparancsnok hogy lehet konyhai beszerző? Nyárihuszár”, sérti sógorát. „Ennyire nem lehet lealacsonyodni, százféle mesterség közül legutolsó a kétfülű szatyor.”

Beszélgetésüknek csak múltja van, és félve tapogatózó jelene. A jövőről semmi. Az emlékezés tüze alig melegít, éppen csak akkor pirulnak meg az arcok, amikor dicsekvéssel lehet szólni valamiről. Az meg csak annyi, ameny- nyit a fejére csomózott ruhában magával tud vinni a vízen átkelő ember. Kimondatlanul is érzik, az ő közös idejük nem folytatódhat.

Hazafelé az öregember felesége költöző madarak szemével nézi a tájat. „Itt se leszünk többet”, mondja csendesen.

— Milyen volt a találkozás, a debreceni? — kérdi az öregember menye.

— Szomorkás. Szép város, voltunk imádkozni is a nagytemplomban, húsz év alatt ennyi jutott a rokonságnak, egyetlen harangozás.

A fiatal asszony nagyvonalúan, felülről nézi az öregek jövés-menését. Látszólag, valójában követi őket, gondolatban a nyomukban jár. „Húsz évig melengették magukban e látogatás szándékát — kimondatlan türelemmel. S kivárták. Húsz évig meghúzódva lenni, mintha nem is élnének. Aztán egyszer csak elmozdulnak, egyszerre van bátorság megkeresni fiatal életük érzékeny helyeit. Elég lenne ennnyi? A félelem levetéséhez elég lenne az összegyűjtött idő? Ilyen ereje van a múló időnek? ... A múló idő lehet megbocsátás? Lehet feledés?”

— Sokat gondolkodol mostanában? — áll közel menyéhez az öregember.

— Valami újságban is emlegették a neved, nem értettem teljesen.

Jóleső megérintés az asszony számára.

— Igen, igen... írtam egy dolgozatot, szakmunka, doktori értekezés, „Az etika princípiumai”.

— így nem értem.

— Az emberi erkölcs, az emberi felelősség. Hogyan kell lenni, hogyan kell élni? — Becsületesen. Erről.

— Miért foglalkozol te ilyenekkel?

— Ez érdekel. Konkrétan, milyenek vagyunk, s hogyan viselkedünk különböző helyzetekben.