Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Dobos László: Az öreg
den emberi kicsinységet és kapzsiságot. Ha futotta rá, ruszin cimborákat hívott asztalához: „Az otthoniak nagyon magyarok, hungaristák.” A háború után Lojzo nyugat felé sodródott, végül is az Elba völgyében kötött ki, Űstíban, egy kitelepített német család házában. „Itt most jó”, dicsekedte tíz év alatt írt egyetlen levelében, „mindent kaptunk, minden van.” Térképen keresi, nagyítóval, szerteszórt testvéreit, amerre mentek és ahol vannak. Az utakon lassan megy, hogy mindent lásson: ötszáz kilométerenként sodródtunk nyugatabbra, ennek a második háborúnak ennyi volt a fesztávol- sága, Latorcától a Dunáig, Dunától az Elbáig. A Latorcánál még együtt játszottunk, most én vagyok a Duna, Anna húgom az Elba. Annáék egyetlen lánya már kétszer vált el, most ebben az ügyben ír. „Azért van, mert a Lojzo mindig lusta volt, és biztosan ma is olyan. Meglátta a munkát, és már görbült is a keze elfele. Ezt láthatta a leánygyerek is. Anna húgom, hiába is dolgoztad magad szárazra. .. Lojzo sétálni ment, Hanickát a hátára vette, és együtt ültek be a sörözőbe. Ez volt a baj. Mert hogy lehet annyira szeretni azt a kurva keserű italt, hogy még a gyermek is lássa ... Jámbor teremtés, mégis benne van a rossz. Én már akkor is megmondtam, miféle ember az, aki reggel nem tud idejében a gatyájába bújni. Ö volt a nevetség, tudott róla már Stenner vezérigazgató úr is — hogy lógós. Amikor engem kérdeztek felőle, megtagadtam. Az ilyen nekem nem rokonom ... Akkor bocsátották el először, és még ő kezdte xólam híresztelni, hogy hungarista vagyok. Ilyennel csak azt lehet, megpufálni... Megteszik azt más asszonyok is, rendre tanítani az ilyet csak így lehet, ezt már régen meg kellett volna tenni... Baj az, hogy Hanicka rá ütött. Ez a lány nem a mi fajtánk. írod, ő is nagyon szeret szórakozni. A zistenit az ilyennek, az egy szem gyermekét odalöki neked, az meg kurválkodik, megpufálni az ilyet is! Honnan lesz most harmadik férje is? ... Nagyon egyedül vagy, írtad ezt is. A csehek között nem találod magad. Csoda itt már nem történik, miként akarnál vénségedre a sorsodon változtatni? Most már csak tűrni lehet, ami van... Vegyél egy szótárt, és tanuljad a cse- het, úgy hamarább találsz valakit. Azt teszem én is: fejem alatt szlovák szótár, más választásunk nincs. Tanácsomat legalább most fogadd el, ne hagyjad magad, ők ketten vannak ellened, de a mi fajtánk olyan, nem hagyja magát.” Az írás befejeztével akkurátusán felöltözik, és ajánlott küldeményként adja postára a levelet. Ütközben a tegnap esti társaságon tűnődik: jár a fiamékhoz sokféle ember, újságírók, festők, meg ilyenek. Hogy mennyit tudnak beszélni! Meg az ostoba tréfáik! De ha én kezdek szót, rám mosolyognak, s azon nyomban fordulnak is el. Fölényesek, pedig én vagyok köztük a legrégibb. A legtöbbet én láttam, hisz ők még alig emberek, de hetvenkedésük két torony hossza... Bezzeg ha én azt mondom, ácsinas koromban még császári alattvaló voltam — leintenek. Hogy ez már naptárba való. Lehet, hogy oda kívánnak engem is. Régen élek, gondolhatják. Miért nem lettél császári ács? Miért? Miért nem lettél császár, öreg? Marhák. Mert leestem egy tetőről, eltört a lábam, csak úgy szemre pászintották össze, két fa közé fogva a sípcsontomat. Azóta biccentek. így nem lettem katona, ezért nem lettem ács sem. Érzem is, látom is, megmosolyognak. Ez a nagy emberi kurvaság, röhögni — azon, aki kisebb, aki gyengébb. A beregi borosgazdák egyszer kitaláltak egy heccet: aki kiáll egy próbát, kap egy bundát. Szerencsétlen ruszinok áll
