Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Dobos László: Az öreg
DOBOS LÁSZLÓ AZ ÖREG H armadnapja esett a hó, előbb csak nagy pelyhekben, ritkásan; fél nap múltán apró szeműre váltva sűrűvé tette a levegőt is. Az öregember hetedik emeleti lakás ablakából nézi a zimankót. Idegenül. Városba költözését követően egy lócán ülve órákig nézett farkasszemet az irdatlan méretű panelházzal. Újabban ablakba állva nézi a világot. „Innen felülről ez is más, a hóesés. Földszintes ház ablakából érezni, ahogy földet ér a hó, néhány éve még hallottam a neszezését is. Ez más tél.” Elözvegyült. „Jó, minden jó. Nem kell tüzelni, és meleg van. Fürdőkád. Van orvos, üzlet is. Csak ez más. Itt semmi sem az enyém. Mindenem van, meg semmim sincs”, írta leánytestvérének. Könnyű felöltőt vesz magára, és elindul, az irány most mindegy, a hó vonzza. „Ez jobb, mint az emberi mosoly”, örvendezik fanyarul. „A szélfúvás, az eső, a hóesés meg a zsoltárok egyugyanazok minden időben...” A tél az méltóság. Az első hetekben zavarta a szélfúvás; ez a nagy ház másként áll szélnek, mint az otthoni, zsörtölődött. Váltogatta ágyának fekvését: én csak hosszant tudok feküdni a szélfúvásnak, magyarázta, a harántszelek kínoznak. Emiatt kapott össze menyével már az első napokban: — Három naponként nem lehet átrendezni a lakást, apa. — Csak a helyemet keresem, nem akarok én semmi mást. — Műépítész barátunk tervezte a belső elrendezést, láthatja, apa. Itt mindennek meggondolt helye van, itt minden mindennel harmonizál... Nem szeretem, ha rakosgat. Be nem vallott gondja: alkalmazkodni az évszakok járásához. Megszokott ruhadarabjainak némelyikét ragadozó mozdulattal kapta le róla a város. Ka- locsni, gumicsizma, viharkabát: ezek süllyedtek elsőként a haboskőris szekrénybe. Nekidől a szélnek, féloldalt ver rá a hó, élvezi a menést. Hunyorgása alól kárörvendően figyeli az esetlenül csámpázó járókelőket. „Kabócák. Rosszul mennek, azt hiszik, ha magasra emelik a lábukat, már könnyebb. Billegnek. Előredőlni, a felsőtest járjon elöl, s a lábat orral vágni a hóba. A járás csak így lesz biztos. Mit szólnának a havasokhoz, ha még a flaszteron is nehéz... Ez a nép már azt sem tudja, a tél úgy szép, ha a hajnali harangozással egy időben tisztítják a kisutakat. Aztán bemenni, bevinni a friss hideget, meg- fűtőzni.” Ez a téli hajnal... Milyen élet ez? Az este, éjszaka is. Először megyek ki vizelni, de a menyem még akkor is csörgeti a csészéket. Ellopják maguktól az éjszakát. Igazi reggelt itt nem is látok, elsietik. Pedig a reggeli idő a fontos, az indulás, apám még a bajszát is akkor pederte, reggel. Kezdetben az öregember számára ez volt a legrosszabb, a néma, néptelen hajnalok. Nem értette, hol vannak az emberek. „A betontemplomokban sokáig tart az éjszakai mise.” „Hol laknak a munkások?”, kérdezgette fiától. „Hánykor kezdenek a gyárak? Itt mindenkinél csak táska, táska.”
