Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - HOLNAP - Juhász R. József: Adalékok egy évfordulón
Tsúszó elképesztő következetességgel tartotta magát elgondolásaihoz. Ezért nem is tudhatunk róla többet — mint hogy: lehetett. „Tsúszó nem volt” — írta, tanúsítva ezzel, hogy a Csend nem más, mint a Kétség, amelynek hiánya elkerülhetetlenül maffió- zussá teszi a lelket. Tsúszó nem volt — ahogy mi sem. Ne áltassuk magunkat az esztétikai hitelességgel, amikor Tsúszó létjogosultsága ontológiai. F. G. ADALÉKOK EGY ÉVFORDULÓN LJ szemügyre vesszük a két világ- n O háború közti csehszlovákiai magyar irodalom termését, és megvizsgáljuk, milyen hatással voltak az abban az időben létrejött művek (függetlenül írójuktól) a következő nemzedékekre, meglepő dolgokat tapasztalhatunk. Többek közt az is kiderül, hogy a kötettel (vagy kötetekkel) rendelkező költőink — csak a költészetet véve figyelembe — sokkal kevésbé alakították irodalmunk arculatát, mint a kor „várományosai”. Sőt ha szigorú akarok lenni, fékezték a kibontakozást. Itt meg kell jegyeznem, hogy egyedüli viszonyítási alapnak a magyar költészetet tekintem. A terjedelem szűkössége miatt csak egy-két vonatkozását fejtem ki e problémának. Példaként említeném a 80 esztendeje született Tsúszó Sándor munkásságát, aki egyike a csehszlovákiai magyar irodalom — MINT OLYAN — nagyhatású költőinek. Utalásokból és levéltári dokumentumokból tudjuk (lásd Effer Károly levelét Tsúszó Sándorhoz, UK Kézirattár L-2189, valamint Tsúszó Sándor levelét Fábry Zoltánhoz, uo. L-2018), hogy szociológiával és filológiával is foglalkozott. Most költészetének azt a síkját vizsgálom, melyet az első világháború borzalmai, valamint a születő csehszlovákiai magyar kisebbség ellentmondásai ihlettek. Ebből az időszakból (1926—1930) származó versei a gyermeki fejjel átélt borzalmakat jelenítik meg. Az avantgárd túlérett, bomló korszakának bizonyos értelemben letisztult stílásáról, valamint a népből származó és ezt elsősorban nyelvi örökségként megjelenítő verselés sajátos; keverékéről van szó. Az előbbire jó példa az a híres, kéziratban maradt vers, melyben a 20-as évek nagy költészeti divatját, a kitakarásos módszerrel sejtelmessé szelídített „szöveget” használja fel formai keretként, és tölti meg a szövegkörnyezettől mentes, egyedülálló szavak lüktető dinamikájával. Az utóbbi stílusjegyre elsősorban szövegtöredékekből következtethetünk, illetve abból a néhány versből, amely nyomtatásban megjelent (Vörös Hajnal 1. évf. 13. sz. 11. 1., Gazdasági Újság irod. melléklete 7. évf. 3. sz. 27. 1., de mindenekelőtt a Mennyi Miioszt c. versére gondolok, amely az egyetlen számot megért ARC periodikában 1929. májusában jelent meg). A szórványosan publikáló Tsúszó Sándor munkásságáról nincs még átfogó képünk, de feltételezem, hogy levelezésben állt a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalom minden jelentős alakjával, elsősorban a fiatal tollforgatókkal. Ez a feltételezés több oldalról is valószínűsíthető. 1. A kor alkotóinak jelentős részénél fellelhetők Tsúszó jellegzetes motívumai; 2. az eddig előkerült levelekből (jelentős részük feltehetően lappang) szinte sugárzik az az erő, mellyel hatalmába tudott keríteni mindenkit. Tsúszó nagyon ügyelt arra, hogy levelei, illetve versei és szépirodalmi művei közt szinte felismer- hetetlen legyen a különbség. Levelei valóságos csemegék. Életében és költészetében az 1929-es esztendő jelentős változást hozott. Megismerkedett Füst Milánnal, akivel rövid időn JUHÁSZ R. JÓZSEF
