Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: A naszraji remete ismeretlen verse
HOLNAP szem, egyszer én is adtam neked rózsát. Rozsnyón, egy félreeső utcában, hova már csak szívszorító, lélekmarcangoló szerelmetességem tudna visszakalauzolni. Valamelyik cigarettásdóznidban száradhat, a testem mellett. A nyári nap sütött, s pillék cikáztak mindenütt, de vakító nászunkban nem vettem észre az első meszelt füstcsíkokat az égen. A felfalt rózsaágyakat, az elapadt szökőkutakat, melyek végül csak könnyezték magukból a vizet, mint vesszőm a magot, mikor tested pórusainak mocorgásából megéreztem volt kapcsolatunk egyre összébb szűkülő, egyre fojtogatóbb légiességét. Nyoszolyánk felett állok, melyben egymás álmait álmodtuk. A dunnák közt szeretkeztünk és halódtunk, szinte egyetlen szájjal csókolván egymás testét. El kell hinnem, hogy már álmaink is békén hagyják egymást. Elhiszik immár ők is, hogy egyedül vannak. Szeretnék gyáván oly bátor lenni, hogy kereshessek sálunkhoz egy szöget a falban vagy egy mennyezeti gerendát, s teljes súlyommal ráakaszkodhassak, mint mikor téged faltalak csillapíthatatlan vággyal. S még fulladozásomban is boldog perceink kapálódzását fogom keresni, s rokonítható érzéseket. Csak annvit tudhatnál meg, hogy meghaltam. Egy ember újfent meghalt. Többé nem érdekel már senkit. (Pedig hogyan szeretett Téged!) Felkerül az újságok hátlapjára. Testét koporsója összezúzásával öleli szeretőként magához az anyaföld, mint egykoron nedveinktől nyirkos lepedők közt Te is, szerelmem. Látod, lassan kialakul a kép. A rend, melyben már csak mi ketten voltunk. Belekapaszkodtunk egymásba, miként darazsak a szőlőfürtbe, s úgy szorítottuk egymás kezét, ahogyan csak a mártírok tudják a vérpad előtt. Júdáscsókod híg volt, tocsogós, sós ízű, akár a mólé. Mégis veled vagyok, legteljesebb magányomban is. Reszketek székemben. Téged becézve magamhoz beszélek, s csak önnönmagamtól várhatok választ. Talán megfogom a kabátom, és elmegyek. Az utcán por-réteg-telepítő csend lesz. Az újságok hátlapján a papír hajtogatásának megfelelően fekszenek az emberek. Illetve csak holttesteik. Nap mint nap láthatom őket, miután a postás kézbesíti. Az eszembe jut, hogy ma kaptam tőled levelet. Megpróbálok játszani az érdektelenség gondolatával: hogy már nem érdekel, mit is írsz. De szerelemféltésem remegésbe hajszolja a kezem, mikor a fiók felé nyúlok. Mohón feltépem a kopertát, mint ingedet melleden sok éjszakai várakozás után, s a levélpapíron érzem tested illatát, látván az ujjaim közt hernyóként araszoló sorokat. Mint darazsak feldöntik az antik vázát, szétszaggatják a rózsák harmóniáját. Szeretném széthajtogatni az egyik újságot, melyben házassági ajánlatok váltakoznak a vezércikkekkel s a halottakkal, kik az utolsó oldalon fekszenek. Leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy közéjük feküdjek a sorba, hogy ne legyek több egy rövidke hírnél, melyet betűk tucatjai adnak, de mégis, elolvasván, érezd Te is kötelem hosszúságát, s szenvedj meg a közlemény minden egyes szavának emésztésén. Amikor ki fogok érni az állomásra, már tudni fogom, hogy a kassai gyors éppúgy fog zakatolni, mint akkor. Tudni fogom, hogy a peronon éppúgy meg fog rekedni a fokhagymás lángos bűze, mint akkor. Tudom, hogy emigráló zsidók kordonja vár rám, mint akkor. Tudom, hogy az állomás összes órája éppúgy fogja múlatni az időt, mint akkor. Tudom, de mégis mindennek az ellenkezőjét képzelem, vagyis hogy visszafelé fog pörögni a mutató, vagy valami égbekiáltó változás fog történni, ami leköthetné figyelmem, s láthatatlanná változtatja a nyolc órai kassai gyorsot, de tudom, nem történik semmi sem. S így fejet hajtva emlékeim sírkertje előtt, újra ezt kell mondanom: Ég veled, barátom, ki kezedben tarthattad férfiasságomat. Ég veled, hűtlen szerelmem! Pepi Zefstein Közreadja: T. A.
