Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - HOLNAP - Tóth Károly: Tsúszó Sándor mint irodalomtörténeti tény
HOLNAP Még nincs húszéves, amikor írni kezd. Korai versei — a felszínes szemlélődő előtt — kiforratlanoknak hatnak. Pedig hát e kiforratlanságban áll erényük. Ezek a versei a forrás állapotában vannak. Tsúszó a forrás állapotát írja. Állandó szókeresés jellemzi verseit. Bizonytalan a nyelvben, bizonytalan önmagában. Hangok, szavak, érzések, illatok, benyomások... Ha ma ki kéne adni ezeket a verseket, a „folyamatot” kéne kiadni, megeleveníteni a versek születésének a folyamatait. Verseit Tsúszó sosem képes megírni, újra- és újrakölti azokat, utólagos javításokat végez, betoldásokat, átírásokat, majd húzogat; először csak néhány szót húz ki, másokat átír, megmásít, majd ezeket is kihúzza, aztán már csak húzogat, végül a versből nem marad más, mint egy firkál- mány, itt-ott egy-egy kikandikáló betű, szó. Nem dob el semmit, minden a folyamathoz tartozik. Ezekből a versekből természetesen nem jelent meg semmi. (A család emlékezete szerint egyszer egy ilyen versét — Epilóg — elküldte a Gömöri Szónak, ám postafordultával visszakapta.) Azonban — és véleményem szerint a tsúszói életmű egyik kulcsa éppen itt van elrejtve — annál nagyobb feltűnést keltett jelentkezése az irodalomban ennek a korszaknak a lezárultával. Hadd térjek ki kicsit bővebben erre. Tsúszó, miután verseiből törli a szavakat, s miután már évekig játszadozott így tollal és papírral, egy csapásra tudatosítja létállapotát: a bizonytalanságot. Pontosabban a bizonyosságkeresés hiábavalóságát. „Alkalmi válságállapot” — írja egyik versében,4 s ezzel mintegy összefoglalja, summázza első írói korszakát. „Nincs nagyobb válság, krízis, mint a válsággal folytatott küzdelem — írja a már említett Szótól szóig... című írásában —, hiszen az a biztosat célozza, a bizonyos nevében szólal — ami nincs és sose volt.” Második írói korszakát már ennek a bizonytalanságnak a megélése és kifejezhetősége jellemzi, ez lesz versei fő formáló erejévé. „A mibenlét a mindenlevés egyszeri, megismételhetetlen, korrigálhatatlan megélése.” — Talán inkább próbálkozása, mert hiszen felvetődik a kérdés: lehetséges-e ez? A bizonytalanság vajon az egyetlen biztos állapot-é? S ha így van, megélhető-e az? Bizonyíték-e erre a tsúszói életmű? Most már magabiztosan kezeli a tollat. Tehetsége eddig sem volt vitás, de most már érzékelhetővé válik. Tudja, nincs bizonyosság — vagy hogy ez lehet a bizonyosság. Micsoda ellentmondás! De hát Tsúszó erre is felel: „Ellentmondás? Miféle ellentmondás? (...) csak a bizonyosságok ismernek ellentéteket, a bizonytalanság legfeljebb alternatívákat.”5 És ez már kissé előrevetíti Tsúszó nagyfokú toleranciájának is az elméleti alapját. Azt, amit majd később A poétika változatai című, sajnos, kéziratban maradt nagyszabású esszéjében ír meg. De maradjunk még 1925-ben. Tsúszó most már haszontalannak tartja mindent egy versbe sűríteni, csak a részeket, a részleteket adja, szeleteket, melyek így lehetnek egyszerre a minden megtestesülései. Innét ered kísérletező kedve is. Mindent kipróbál, különböző stílusokkal, versformákkal kísérletezik, beleveti magát az avantgárd formakultúrájába, talán elsőként fedezi fel a betűvers határtalan lehetőségeit, majd az avantgárd irányzatok szintéziseként megalkotja sajátos strófáját, a Tsúszó-strófát. Tudja, nincs határa a kísérletezésnek, a kifejezhetőségnek, illetve annak határait mi magunk alkotjuk meg megfenekléseinkkel, beszűküléseinkkel, elkötelezettségünkkel, bizonyosságainkkal. Persze nem tudhatta, tudatosíthatta a nagy lendületben, hogy életünk is határt szabhat törekvéseinknek. Elhallgatása viszont a harmincas évek végén, az egyre kilátástalanabb formakísérletek végén, már ennek tudatosítását jelezte. De vajon hányan értették meg őt ebben kortársai közül? Sajnos, kevés barátja is ezek után fordít hátat neki. Pedig ő tovább éli a költészetet. Bár sose tagadta meg e korszakát, bizonyos mértékig mégis rácáfolt arra. A hallgatás nem jelentett számára visszavonulást, elzárkózást, mégis mindenki annak fogta fel. A hallgatás számára „a szavak általi kifejezhetőség keveslését” jelentette. Már jóval korábban előlegezte a hallgatását: „...egy gesztus (...) a pillanat töredékében többet ki tud fejezni, mint amire tíz vagy akár száz vers is vállalkozhat.”6 A fecsegés lesz központi fogalma, azt is mondhatnám, e köznapi kifejezést potéikal terminussá transzformálja. Amennyire ellentmondásos volt második költői korszakának időszaka (csak a bizonytalanság a bizonyos), annyira paradoxul hat e harmadik korszak megfogalmazása is: csak a hallgatás mondhat el egyszerre mindent. Persze nagyon szoros szálak kötik ezt a korszakot az előbbihez, amelynek részletes feltárása és kimutatása nem férhet bele e megemlékezésnek szánt vázlatos írás kereteibe, hadd utaljak mégis arra, hogy az
