Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - NAPLÓ - Rácz Olivér: Vallomások a műfordítóról
VALLOMÁSOK a műfordítóról A 75 éves Zádor András köszöntése A fenti cím Zádor András egyik visszaemlékezésének a parafrázisa (Vallomások a műfordításról — Nő, 1986. 31. sz.); legyen tehát a jelen írás is vallomás és visszaemlékezés. Ültünk egy prágai kávéházban és nagyon fiatalok voltunk. Bolondul és szégyenletesen fiatalok: plusz-mínusz ötvenesek. Minden relatív. Átestünk a viszontlátás futó, ünnepélyes pillanatain és erős szeszeket ittunk. — Elkéstél — mondtam a második vagy harmadik erős szesz után. Aznap este az égvilágon semmi dolgom sem volt; megengedhettem magamnak, hogy kukacoskodjam. — Tudom, hogy elkéstem — mondta. — Lerobbant a kocsim, pontosan, amikor érted indultam. Mostanáig bütyköltem rajta. Margit is segített. Természetesnek tartottam, hogy Margit is segített — pedig akkor még nem jelent meg Szántó György A százszázalékos nő — látogatás a műfordító Zádor házaspárnál című, hangulatos, szép tanulmánya. (Hét, 1978. 30. sz.) — Idd ki, és gyerünk, Margit már vár — mondta. — Ha elkésünk a vacsoráról, kihajít. Erről viszont eszembe jutott a sorrenben második számú találkozásunk. — Emlékszel még, amikor megmentettél attól, hogy a nagykövet kihajítson? Emlékezett rá. — Nem tudom, helyesen tettem-e — mondta fellegzetes mosolyával. Ma már nem tudnám megmondani, mi dolgom volt akkor a nagykövettel: arra sem emlékszem, ki volt az akkori budapesti csehszlovák nagykövet. Csak arra emlékszem, hogy beszélnem kellett vele. A nagykövet előszobájában fiatal, szőke hölgy ült, kérdésemre hanyagul a nagykövet szobája felé intett: — Bent van. Tessék! Kopogtattam, benyitottam. Csakhogy a kinti hölgy nem árulta el, hogy a nagykövet nincsen egyedül: az íróasztala mögött ült, bizalmas beszélgetésbe merülve egy jól öltözött, karcsú férfiúval. Még be sem tehettem magam mögött áz ajtót, amikor a nagykövet felháborodottan rám reccsent: — Ki engedte be? Mit képzel? Várjon odakint! S akkor a vele szembe ülő férfi hátrafordult, szemügyre vett és elmosolyodott. — Ne dobd ki — mondta a nagykövetnek. — Évek óta nem láttam. Nem ismered? Megölelt, aztán bemutatott a nagykövetnek. A nagykövet, nyilván zavarában, viszont őt mutatta be: — Zádor András, a Csehszlovák Kulturális Központ igazgatója. Ez volt a második találkozásunk. Az első, évekkel azelőtt, a Madách kiadó akkor még Martanovic utcai székházában zajlott le. Walla Frici és Czagány Iván — vagy, ha úgy tetszik, Bóné András és Tanya Pál szobájában, ahonnan éppen akkor készült kiperdülni egy ismeretlen férfi az ajtón. — Nem ismered? Nem ismertem. — Zádor András. — Az Iván Olbrachtos Zádor? — kérdeztem nagyon őszinte, meglepett és
