Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - LÁTÓHATÁR - Štefan Strážay: Feljegyzések
LATŐ HATÁR ismeretlen asszonyomhoz: Ezt talán nem szabad? Amire ő: lehet. 29 Minden szomorúságod, akár a süket virágok, vízből való, illattalan, megnevezetlen, könnyű leszakítani, nem hosszú életű, képtelen ellenállni az álomnak és a nappalnak is, tele van vele a szemed, semmi hasznod belőle, az enyém. 30 Az erdő a rét fölött terül el. Mintha egymást tükröznék kölcsönösen. Mindegyikük önmagát mutatja. Egy távoli motorkerékpár zaja egyesíti őket. 31 A szavak nem illenek egymáshoz. De a vers végső soron manuális munka. Az anyagot kezedbe kell venned. És máris világos számodra: ezt nem, ezt nem. 32 Az idő mindent meggyógyít, kedvesem, s helyrehoz. Úgyhogy egészében véve, tudod, a türelem a legfontosabb. Csak várj, s telt ajkaid mögött újból kinőnek tiszta és csaknem teljesen áttetsző fogaid. 33 A könyv megíródott. Nem maradt belőle semmi — benned. De a rengeteg papírlap megtelt és itt van — a fáradság, a munka. Az örökké halasztgatott dolgoknak súlyuk van. 34 Akadályok? Hát igen, sorra küzdőd le őket, de nem fújod ki közben magad. Csupán a csodálkozás és a csüggedés marad, hogy az olyanok, amilyenek a tieid, egyáltalán lehetségesek. 35 A gyermekeid nem a legkedvesebbek és a legtöbbször bizony nem is nagyon jók.
