Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - HOLNAP - Tóth Károly: Hamvas Béla: Karnevál

amott egy kötőszót, megint másutt egy mondatot iktatott közbe stb.]; már-már úgy érezzük, ez végre valami kézzelfogható, valami tényszerű, már csak vissza kell lapozni és a megadott pontok alapján rekonstruálni a valós szöveget. Már meg is tennénk, ha az ügyvivő megjegyzésével nem állná útját ennek, mondván, mi van akkor, ha ő (az ügyvivő) szándékosan nem sorolt fel minden változtatást, ki kezeskedhet a lajstrom teljességéért? Játék ez? Játék, de halálosan komoly játék az igazság és a hamisság kritériumaival. A regény szókompozíció. ,,A szavak sem fix pontok, és (így) minden meghatározás, maga a definíció is komikus.” A festőt is csak a festék érdekli, a szobrászt is csak a kődarab — az írót a szó (a nyelv). A valóság egyébként is „túl szimpla, szegényes, ostoba, szellemtelen, fantáziátlan és nem is igaz, a realitáshoz igen kevés köze van”. (Kiemelés: T. K.) „Velázquez is bolond volt, mert ő kérem nagyon jól tudta, hogy az arcok másolatok, az eredetinek nagyon kevéssé sikerült lenyomatai, és ami őt érdekelte, az az eredeti. Éppen ügy, mint engem.” — mondja Bormester. Az adekvát ember a lényeg, ami maga sem valóság.

És a bizonytalansági tényezők tovább szaporíthatok az írás technikai reménytelenségével. Az írónak, mialatt egy figurát megír, a másikat, a többi százat, ezret ki

kell hagynia. Bormester Liebermant idézi: „Rajzolni annyi, mint kihagyni.”

így válik a bizonytalanság és a bizalmatlanság a regény alkotóelemévé. És ez nem is lehet másképpen abban a világban, melyben az emberek az egyik monomániából a másikba „bukfenceznek”, ahol a valóság a század nagy kérdésévé vált, ahol az emberek egymást „csak mint a nyilvánosság előtt játszott szerepet képesek megérteni”, ahol ezért az emberből „nem a szabadság bontakozik ki, hanem az őrület”. De éppen így nyer hangsúlyt Hamvas emberszenvedélye is, amit nem a kíváncsiság, a felfedezés, az ismeret, a tudás, a nárcisz irányít, hanem az „eszelős szenvedélyű szeretet”. A szavak, a könyv az én vegyelemei — személyes sorskatalógus. Ehhez képest a valóságnak okkultnak kell lennie.

Ördögi körbe kerül az olvasó, mely végül is valahol az énbe, az egyéniségbe, az adekvát ember keresésébe torkollik, ami természelesen önmagunknál kezdődik, egy nagyon is valóságos század, történelem, társadalmi és szellemi közeg közepette. Az experimentum az a műforma — mondja Hamvas Béla —, amely „az összes ajtókat nyitva hagyja, és az embert nem kénysze ríti valamely kuckóba, és nem terrorizálja, és nem ijeszt rá, hogy márpedig ebben a kuckóban élni és halni kell”. (Magvető. Budapest 1985)