Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - Ardamica Ferenc : Görbe tükör előtt

— Na és?! Sz.. bán vagyok, nem görög múzsa csókolgat, lelkembe ez lehel Ihletet, lám, serényen sarjad a vers ... Te vagy az, Gatyamica?

— Én. Nyomjad csak, költő, s lesz új ihlető, téged szerényen megillető szobrod is lesz egyszer.

— Remélem is! Eljő az idő, midőn majd a mennyország fehér falára fellapítva a saját verseimet fogom szavalni. Prrrr! Frrrr! Púúúúúl Hallod, amit mondok?

— Igen ... jelenlegi állapotod?

— Bonyolult. És világos: Por! No! Vagyok mezítelen, mint a por, elrejtőzöm visszatérni. Ez itt albérlet, albérleti WC. Az otthon, az otthoni, az mégiscsak más. Ott bableves fújja a régi dalt, békéseket szellenthetsz, az egy privát birodalom. Ez itt kevésbé privát. Bár itt is ismerős pára lengedez körülöttem, légies csoda, színes ködöm, senkit sem zavarsz, gyönyörködöm, be szép is a dalom — irigyli tőlem a csehszlovákiai magyar irodalom!

— Öh, be szép! Megkérlek, nyilatkozz! Mondj még valamit magadról! Esetleg Klikkek című könyvedről.

— Jó. Az egysejtű erősen álmodott, így lettek a madarak és én. Megszületek, nyílik a szemem, vele nyílik a szám, tessék az igazolványom, a nevem ... A nevemről majd később... Eszmélésem óta tudom, író vagyok. Az írást hiába művelem, nem laknak jól az éhezők. Én sem! Ennek ellenére és épp ezért író maradok akkor is, ha történetesen megszűnők írni. Semminek sincs jelentősége. Annak sem, hogy itt ülök. Kagylón a kagylóval. Indián vagyok, űrhajós, létező, partizán, ufó, fegyenc, s ha egyszer kiengednek, szabadulóművész, Rin- tintin és INR1. Többszörös gyilkos és öngyilkos rejtőzik bennem. A legsűrűbb tömegben, a legnagyobb zsivajban hazugságaimmal — verscsótányokban! — adom ki magam. Százezer lux az agyamban, személy fölöttiség! Ugyanakkor han- gyahamlet: lenni vagy nem lenni?! Mert én voltam az, aki az orrát a piszkos ablakhoz nyomta. Hiába. Szűk időbe öltöztettek, nem túlzottan tartós bőrbe csomagoltak, édes bűnöket szopogatok. Megeszek minden elképzelhető és elképzelhetetlen állati és növényi anyagot, ha kell, a saját hulladékommal működöm 100 %-os hatásfokkal, jaj, én verset írok! Ne legyek többé Jeremiás, ha nem igaz! Itt, a harmincötödik budiban meglapulva, már három teljes napja nézem a naplementét, és vedlek folyamatosan. Körém rohadt egem. A madarak elszálltak már, guanójuk szárad szívem ágán. Mellkasomban pállott kőszikla. Nő föléje, hím alája... Én vagyok a Himalája. Vége!

— Hogy tetszik Budapest.

— Bjutiful! Röp-cédák a Rákóczin. De inkább ők, mint odahaza Másik István, aki járkál, egyre csak járkál a járdán, s a bohának se közli velünk a gondolatait!

— Igen. Akkor fordítsunk a leányzó fekvésén, azaz térjünk vissza a nevedhez ...

— Darázsfészekbe nyúltál... Már minden szó az én nevem! Nincs énnekem már tisztulásom.

— Hm... Ezt úgy értsem, hogy nem ér a neved, vagy úgy, hogy nincs többé szükséged libresse-re?

— Értsd, ahogy akarod, de lassan a testtel! Ne kívánd, hogy kioktassalak, mint az Ésben Nálaz Robit.

— Nem ... Isten látja telkemet, ilyesmit valóban nem kívánok.

— Azért! Te csak csipkelődsz, de én tökös gyerek vagyok ám, s akit egyszer megtámadok, az totálkárt szenved.

— Igen ... Gyere haza, Tivadar, úgy aggódunk érted ... Kiugrani könnyű, de beugrani sem nehéz ... Lépre lép a veréb ...