Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - Barak László: Üzenet a partról

mély kivágású estélyi ruhája, de hát író volnék, vagy mi a szösz. Ehhez a fekete felhőhöz csak White Ladyt ihatok, gondoltam, s szóltam is ízibe:

— Bílá pánit kérek! — A White Lady így állt az itallapon, amiről az jutott eszembe, hogy valaha Thomas Mannt is neveztük mi már Ember Tamásnak. — Meg kiskegyednek is, amit parancsol — toldottam meg a rendelést, remélhetőleg kellő nagyvonalúsággal.

Lélia lengett, lebegett, gyakorlott mozdulataiban ott volt minden némber és a mennyek valamennyi angyala. Mit mondjak, levett a lábamról ültömben is.

No, barátom, gondoltam, meglelted hitvány léted fűszerét.

Nem untatom az olvasót a tovább történtekkel, mivel nem is történt tulajdonképpen semmi. Ha csak az nem, hogy megittam legalább tizenöt White Ladyt, s körülbelül a hetediknél közöltem Léliával, hogy akarom őt.

— Holnap szabadnapom lesz, művészkém — közölte szemrebbenés nélkül, megvillantva fényes fogsorát. „Művészkém”, ezt mondta, jól hallottam. Nyilvánvalóvá lett számomra, hogy ez itt nem Amerika, Asztorban nincsenek titkok.

Hagyjuk most magára rövid időre Léliát, ígérem, visszatérek hozzá a legkedvezőbb pillanatban. Lássuk, miből élünk! Hát persze, hogy pénzből. Szó esett már róla, volt belőle akkoron majdnem elegendő. No, de miből is élünk még? Hát az önbecsülésből, s céljainkból, az ostoba világ megváltásából. Legalábbis az írók, költők s valamennyi rokon állatfaj. Nekem azonban az önbecsülésből, a célokból jóval kevesebb volt akkortájt, mint pénzből. Egyre csappantak bennem az effajta lelki hívságok, sőt életmódom, főként munkám jellegéből adódóan írói-költői hivatásom is meglehetősen megsínylette a dolgot. Több hónapos bértollnoki állásom úgy megviselt látszólagos jó sorom ellenére is, mint rutinos reumásokat a csontig ható őszi ködök. Hiába gyűltek dolgozószobámban a tekintélyes kézirathalmazok, fércmű volt valamennyi, sajt. Szavamat ne felejtsem, háromszobás szolgálati lakást kaptam polgármesterem jóvoltából, ami rendkívüli kegynek számított, hiszen a környező településekről beseregleni kívánkozók éveket vártak lakáskiutalásra. Az elégedetlenségtől meg úgy dagadt a mellük, akár a városatyáknak az elégedettségtől.

A nyelvezetem! A nyelvezetem a pár röpke hónap alatt úgy megtépázódott, mint egy krokodilrágta hattyúmadár. Aki esetleg háládatlan fecsegésnek tartja panaszkodásomat, az próbálja meg a következőt: harminc-negyven szópanelből építse meg a szónoklatok lakótelepeit, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, esténként vagy hétvégeken, ha nincsen éppen temetés, május elseje, felszabadulási ünnep, esetleg kevés az esküvő, ugyanezen szópanelek kísértése közepette építsen katedrálist. Ha valaki, én el tudom képzelni azt az építményt. Akkor inkább egy büdös jurtát választanék az effajta katedrális helyett!

Vigaszul hovatovább csak az I. ligás gyeplabdacsapat hazai mérkőzései, a cipőkrémgyár hetenként megismétlődő svédasztalos fogadásai és természetesen az isteni Lélia szolgálhattak. Felhőtlen örömöt csak az utóbbi, azaz Lélia okozott, mert a mérkőzések után a főnök szózatot intézett a játékosokhoz, s a cipőkrémgyári fogadásokat ugyancsak ő nyitotta meg. Szkander Bélára csupán a dicsőségben való megmártózás hárult. Könnyes szemmel és önnön örökkévalóságába vetett kemény, férfias hittel fogadta a szónoklatokat követő gratulációkat.

Lélia! Ö, édeni sziget elárult életem ásatag egyhangúságában! Szabad estéit, hetente három ízben, velem fogyasztotta el. Miként osztogatta a szerelem e felkent papnője kifogyhatatlan kegyeit! Ében bőre alatt méhrajok vibráltak, ölének vulkánjába a férfiember egész testével belekívánkozott. Bele is vetettem magamat számtalanszor azokon az éjszakákon, amíg pislákolt bennem némi férfi