Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - HOLNAP - Tóth Károly: Hamvas Béla: Karnevál

„(...) mindenki mondja el, ki volt a legnagyobb bolond, akivel életében találkozott (...) ebben a játékban úgyis én nyerek, mert tudom, a legnagyobb bolond, akivel életemben találkoztam, az én vagyok (...) teremtsünk olyan műfajt, mint a homéroszi énekesek vagy a Mahabhará- ta ...” Nyissunk egy nagy panoptikumot, mesekönyvet tele illusztrációkkal, írjunk sorskatalógust, amolyan üdvtörténetet — magyarán hőbölyögjünk!

Hamvas Béla regénye káprázatos kaland mindazoknak, akik szeretnének belelátni korunk (ami nála 1884-gyel kezdődik), önmaguk (ami nála az egész emberiséggé és annak történetévé tágul), illetve a regény- irodalom (azaz az írott szó irodalmának) rejtelmeibe és problémáiba. Hamvas utánozhatatlant alkotott, a XX. századi magyar regényirodalom egyik remekét, még ha bevallottan egyebet sem tett, mint másokat utánzott (?). Hamvas nagyon különös alakja- irodalmunknak! A magyar irodalom története hat vaskos kötete csak négyszer (!) említi nevét: kétszer a bibliográfiai anyagban(l), egyszer Weöres Sándorral kapcsolatban (ti. hogy Hamvas közvetítésével ismerkedett meg az egzisztencializmussal), és csak egyetlen kurta megjegyzés utal konkrétan a személyére, hogy „misztikus tanokat hirdető, irracio- nalista” valaki volt. De különös alakja irodalmunknak azért is, mert regényét 1950 tájékán fejezi be, hogy harmincöt évet kiadatlanul heverjen, és harmincöt év elmúltával „megjelenése a magyar szellemi élet kimagasló eseménye” legyen. És legfőképp azért különös alakja irodalmunknak Hamvas, mert az írás technikai reménytelenségét felismerve nem kevesebbről kíván szólni, mint a „tízezerbörű tűzgyermekröl”, a lélekröl. A könyv

egyébként önmagában is monumentális alkotás. Ezerháromszáz oldalon háromszáz- tizennégy (vagy inkább megszámlálhatatlan) figurát szerepeltet, akik — a modern irodalom „nemhős” elve szerint — valamennyien egyenrangú hősei a regénynek: a hierarchiát nem ismerő tulajdonságok, sorsok katalógusának képviselői.

Természetesen ilyen nagy lélegzetvéte- lű munkáról röviden akaratlanul is csak hiányosan lehet szólni. Mert hiszen ha azt mondanánk, hogy a könyv századunk eszmeiségét, történelmi és emberi vetületeit akarja megragadni, éppoly kevés és semmitmondó lenne, mintha a regény központi fogalmait, a monomániát vagy a hőböly- gést (stb.) akarnánk pár sorban körülírni. A könyv ugyanis nem egyszerű korábrázolás, és nem is az emberi benső bemutatása, hanem olyan én-analízis, mely „egyszerre van kívül is meg belül is meg alul is meg felül is és ma is és régen is és mindig”. És ez a meghatározás nem írói fogás, sem írói önteltség eredménye, hanem az egyedüli módja annak, hogy a realitást (realitásunkat) megközelíthessük.

Hamvas nemcsak regényt ír, hanem regényről is ír, mi több (önmaga kritikusaként), a saját regényéről is. Könyvében az írás technikai oldala a „drámai elem” részét képezi, egyfajta kulcsa a regénynek, melyről érdemes részletesebben is szót ejteni.

Afféle műfaji meghatározásképp megalkotja a humorisztika fogalmát. Ugyanis a humor „konvencionális fogalma mindazokkal a fontos létezési értékekkel”, melyekkel szembesül — szembesít —, semmit sem tud kezdeni. A humorisztika akkor és ott kezdődik, amikor az ember önmagát kineveti, „a humorisztika morálja, hogy mindenkinek kizárólag csakis saját levesébe szabad, sőt illik beleköpni, aki nem így tesz, az humorisztikailag inkorrekt”. Mit jelent ez a meghatározás a regényre nézve? Azt, hogy Hamvas regényét teljesen szubjektivizálja, énközpontúvá teszi: az író nem ábrázol, nem másol, nem tükröz, nem leír, hanem szimultán alakjain keresztül egyszerűen mindig önmagáról beszél. Pontosabban minden egyes emberben (más-más) önmagát keresi és ismeri fel eltorzult formában. Ez a torzultság annál mérsékeltebb, minél több embert állít maga elé. Önmaga teljes megismerése és megmutatása az emberiségnek mint tükörnek önmaga elé állításában rejlene. ön