Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Dénes György: A kert varázsa, Kiszivárog a fény
DÉNES GYÖRGY A kert varázsa Álmos a kert, a vadmeggy, a szamóca, szemben velem fésülködik egy rózsa, rőt haja van, rajta a fény szegélye, már jön az éj, már jön az éjek éje. A vén bokrok is nyugovóra térnek, ábrándos tücskök fölváltva zenélnek, elnehezül a lomb s benne az árnyék, állok itt, mintha időtlenül állnék. Sóhaj szívemben, kék fátylak a kertben, piheg a bodza lankadtan, betelten, köröttem rubin csillagok hevernek, sír-rí bennem a halhatatlan gyermek. Kiszivárog a fény Kiszivárog a fény az ablak négyszögéből, térítőt horgol egy jó tündér a csendből. A szilfák árnya elnyúlik a porban, elárvult illat hűsöl a bokorban. E csöndben élek, mégis kívül rajta, talán a sors, a sorsom így akarja. Se kint, se bent. Mily szörnyű ez az áldás. Mint néma szájból vánszorgó kiáltás. Én élek e tájban? Vagy ő él bennem? A táj? Itt zsibog bennem, de nem tudom, mivégre fáj? Azért kínoz, mert por a lényegem? Világíts bennem, mécsláng-értelem! Nem szeretem az éjt. Árnyak, sejtelmek éjjelét, szobám sarkában látom a halál jelét. S az álmom? Ó, álmok lidérce, könnye! Sajgó szívemben nem lelek örömre. Búcsúzom tőled, mai nap. Az én Hádeszem itt van. Ember vagyok. Az élet s halál vizéből ittam. Most feleletre várok, de nincs, aki felelne. Aki életével életemre lelne.
