Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - HOLNAP - Hizsnyan Géza: Szürkeség, fények, remények

ségben az említetteken kívül? Feltétlenül a pozitívumokhoz tartozik a „kis színház a Nagykörúton”: a főváros egyetlen állandó társulat nélküli befogadószínháza. Be- rényi Gábor igazgató az idén is következetesen folytatta törekvését, hogy a Játékszínt a magyar drámák színházává tegye, s az egyes bemutatókra összeálló együttesek az adott mű hű tolmácsolása szempontjából a lehető legjobb erőkből álljanak. Ténykedésük az idei évadban — az elmúlt 2-3 év valóban kiemelkedő sikerei mellett — mégis kissé halványabbnak minősíthető. Elsősorban talán azért, mert nem sikerült olyan darabot találniuk, mint a Cserepes Margit házassága vagy a Tüzet viszek voltak, amelyeknél 10—15 évvel ezelőtti sikeres bemutatók után most is bizonyítani tudták a művek tartós értékeit, illetve mint amilyen Füst Milán Mali nénijének revelációként ható bemutatása volt. Bárdos Pálnak ugyan sikerült újabb, eddig még be nem mutatott Füst Milán- drámát „kiásni” a hagyatékból, a Margit kisasszony azonban a Máli néni mellett annak kevésbé sikerült változataként hat, s ennek ellenkezőjéről a Dégi István rendezte előadás sem tudott meggyőzni. Örkény Macskaj át ék árnak éppen 100. bemutatója a Játékszín-beli; a darab zseniális volta a világsiker után már nem szorul bizonyításra. Berényi Gábor rendezése azonban, bár összességében tisztes produkciót hozott létre, végeredményben nem több, mint az Örkény-mű műsoron tartása; sem a darab történetének, sem a Játékszínnek nem jelentős mérföldköve. Az elmondottak bizonyítják: a színház továbbra is jelentős művészi erő, újszerűségével, szervezeti felépítésével pótolhatatlan érték a magyar színházi életben, de az idei évadban nem produkált igazán kiemelkedőt. (A teljességhez tartozik még, hogy bemutatói közül Szigligeti A vén bakancsos és fia, a huszár c. előadást nem láthattam).

íme máris gondban vagyok, ha a budapesti színházak idei műsorából még valami pozitívumot, fontos, jelentős teljesítményt szeretnék megemlíteni. A Vígszínházban és kamaraszínházában, a Pesti Színházban ebben az évadban egyetlen művészileg jelentős teljesítmény született: Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása c. színművének Gothár Péter rendezte előadása. Közben pedig olyan „gyanús dolgokat”, aggasztó jelenségeket figyelhettünk meg, mint Molnár Ferenc A farkas c.

tipikusan molnári szórakoztató színházi darabjának egyértelmű kudarccal végződött „megpszichologizálása”, Bulgakov lváni a rettentő c. komédiájának harsány (majdnem azt írtam: ripacskodő) színre- vitele, a Rejtő szellemétől és a valódi színháztól egyaránt mérhetetlen távolságra elmaradó A láthatatlan légió, s a rém- ségesen rossz Menken-Ashmann darab lRémségek kicsiny boltja) rémségesen rossz előadása a Pesti Színházban — hogy csak azokat az előadásokat említsem, melyeket végigszenvedtem, -unatkoztam.

A Madách Színház immár évek óta következetesen gyártja rosszabbnál rosszabb előadásait (tisztelet a néhány kivételnek), melyeket ráadásul „közérthetőség”, „ezt igényli a közönség” jelszavakkal büszkén (!) vállal. Olyan jól funkcionáló műhely alakult itt ki, mely klasszikust, mai külföldi és mai magyar drámát egyaránt tökéletesen képes egysíkúvá, érdektelenné tenni, de komoly „tehetséget” mutat a rosszabbnál rosszabb drámai produktumok (főleg külföldi bulvárdarabok) kiválasztásában és műsorra tűzésében is. Idei áldozatai Shakespeare (Szeget szeggel), Rostand (Cyrano de Bergerac) és Sütő András (Egy lócsiszár virágvasárnapja), valamint a jobb sorsra érdemes, jó ízlésű és igényes közönség.

Különös teljesítményekre képes a Thá- lia Színház is, mely még a Madách vezetőinek fő érvével (miszerint a közönségnek kell, amit csinálnak) sem büszkélkedhet, előadásaikon rengeteg az üres hely, s még több a „vatta”, s amit nem minden irónia nélkül úgy nevezhetnénk: az unalmas színház.

Jó jel, hogy a József Attila Színház következetes maradt azon törekvéséhez, hogy az olcsó bulvárdarabok, színpadi krimik és zenés produkciók mellett klasz- szikus irodalmi (és színházi) értékeket is bemutassanak. Sajnos idei ez irányú kísérleteik (Dosztojevszkij: A félkegyelmű; Tovsztogonov átdolgozásában, Saint-Exupé- ry: A kis herceg) nem érték el a két évaddal ezelőtti III. Richárd-előadás biztató színvonalát. Ugyancsak következetesnek látszik a Népszínház igyekezete, mellyel bizonyítani próbálják, hogy a helyzetük által meghatározott szerepen túllépve (ők a Déryné Színház utódjaként működő tájoló színház), a Kulich Gyula téri szórakoztató produkciók mellett komoly színházi teljesítményekre, magasabb igények kielégítésére képesek a fővárosban is.