Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Duba Gyula: Vallomás a regényről II.

stilizált utóda és örököse) háborús élményeink rokonszenves és értékes irodalmi megtestesítője. Művelt, etikus, a szépséget borongva kereső nemzetiségi ember a világégésben. A Rogozsán kocsma ban pedig a városi periféria és a groteszk írói látás nyer nálunk polgárjogot, s némileg az abszurd dramatikája mint kifejezésmód, kompozíciós elv és írói stílus. A mű a szlovákiai magyar regény érdekes állomása, bár könnyed stílus és komoly tartalom azonosulása nem töretlen benne.

A magam útját újrajárva az Ugrás a semmibe című kötetem novelláiban érzem a tudatos írói lényeglátás kezdetét, alapzódását. Amíg a Delfinek novelláinak némi — de érezhető — irodalmi hatások (főleg Hemingway), bizonyos improvizációs bizonytalanság, itt-ott a kiérleletlenség és a kísérleti jelleg kölcsönözhettek hiányjegyeket, a következő kötet olyan írásai, mint az Ugrás a semmibe, A harmadik helyezett és A felügyelő úr gyengesége — érzésem szerint — már letisztult, egyéni formában tartalmaznak gondolatilag is kiérlelt valóságképet és — tételezzük fel — művészi mondanivalót.

A regény műfajában tett következő lépés, a nagyepikára való törekvés jelzése a Vajúdó parasztvilág. Hogyan? — bárki kérdezhetné — talán lírai vallomás, szociográfia vagy családtörténet, de miért regény? A tárgyak regénye, vélem, a parasztélet eszköztárának és tárgyi világának regénye, sorsukat és értelmüket, s azok változását ábrázolja a történelmi időben. (Lám, újra az idő, bizonyára elkerülhetetlenül!) A közép-európai (magyar) parasztiét huszadik századi lélegzetelállító metamorfózisának látványos kísérőjelensége hagyományos tárgyi világának gyors puszulása, új létfeltételeinek techni- zálódása, korszerűsödése, s ebből következő szokásrendje, új morális és humánus vonásai. Ahhoz azonban, hogy tisztán lássunk, tudnunk kell, mi történt közben. Mit tehet a regény, amely — az írói látás sajátos dinamikáját és értékrendjét követve, annak lélektani, közösségi és társadalmi vonatkozásaiban írja le és jeleníti meg a változásokat, konkrétumaiban ábrázolja a múló időt.

Regényirodalmunk előtt így áll a kérdés: mi történt a XX. században a szlovákiai magyar faluval és lakóival? Mi történt velünk? (Nyilvánvalóan a valóság művészi megközelítésének szociológiai aspektusáról van szó, az esztétikai kérdésfeltevések később következnek). A kérdésekre a magam részéről az ívnak a csukák és az Örvénylő idő a válaszadásra tett kísérlet. Nem vagyok hivatott a regények értékét és a feleletek mértékéi megítélni, ám úgy érzem, hogy az önvallomás okán szólhatok genezisükről és céljukról.

A regény arra hivatott — s becsvágya is ilyen —, hogy életmodell legyen. Ezért a lehetőségein belül teljességre törekszik. Alakjai és hősei tárgyi környezetének rögzítésével, mozgásterük megjelenítésével és érzékeltetésével olyan mikrovilágot teremt a regény, amely — az írói látás sajátos dinamikáját és értékrendjét követve, annak engedelmeskedve — a valós világ érzéki mása és lényegi modellje kíván lenni. A regény az élet dokumentuma, s egyben értelmezése és bírálata is, a valóság lényegét programosan felfedező képmása. Lehetőségei — akár maga az élet valósága — végtelenek. Ez azonban így csak elméletileg igaz, a valóságban a regényíró lehetőségei körülhatároltak és adottak a népi ethosszal, melyben él. A világirodalom nagy művei arra tanítanak, hogy egy-egy nagy regény képes megfogalmazni és időállóan tartalmazni történelmi korszakok emberi-népi lényegét. A regény műfaji ismérveinek és lehetőségeinek az elemzésébe nem bocsátkozhatunk — messzire vezetne —, de nézzük eszmefuttatásunk körébe vágó konkrétumait, jelenlétét és szerepvállalását, eredményeit, sikerei vagy sikertelensége okait.

A huszadik századi emberiség legdrámaibb élménye kétségtelenül a második világháború. Hatalmas méreteivel, totalitásával, embertelenségével és kegyetlenségével, számos szinte abszurdnak tűnő vonásával és földrészekre kiterjedő jelenlétével, melyben a háborús állapot tartós létformaként nyilvánult meg, a háborúk történetének méltó betetőzője. Kétes, de valós dicsőség. Reális és intő előhírnöke a totális világpusztulás modern lehetőségének. A fasizmus révén pedig olyan embertelenség-elemmel „dicsekedhet”, melynek szavakkal alig megfogalmazható a lényege. (Fábry Zoltán írta Szabó Béla regénye, az Ember lázadása okán, hogy „A fasizmussal szembeni elsődleges írói feladat a kimondhatatlanság kimondása marad”. S Thomas Mannra hivatkozik, idézve őt: „A nyelvnek nincs vele semmi vonatkozása.”) A haszonelvűség és racionalizmus