Irodalmi Szemle, 1986
1986/10 - Keszeli Ferenc: Képről szóra (Szkukálek Lajos két rajza szövegben )
Küszöb A pályaudvar peronja görbe, de a vonat egyenesen áll be. Nem tudni, hány az óra, mert az óradob alján halomban hevernek a számok, mint a tarkónlövöttek. Egyébként villanyóra. Gyomrába szép, fekete kábel vezet. Alatta kontyos asszony, az asszonyon kebel. Az asszonyt nézni nem nagy élvezet, mert bár meztelen, kissé antikos. És sejthető, hogy nem él, zöldellő berek, a peronon meg persze emberek, kik jönnek is, meg mennek is, de senkinek sem intenek, mert mit intsen az, kinek mindkét keze már ott van a kilincsen: egyszerre zárja jobbal és nyitja ballal azt — ami kétségtelen, hogy furcsa csín, oly helyen, hol vonattal fedett a sín, hogy meg ne ázzon. És sodronykötelek fenn a sínek fölött, ott, hol a kandeláberek között egy gőzhajó hideg kéménye kandikál ki. Oldalra dől, talán világítótoronyra les s érzeni, hogy az idő is túl szeles, mert föntebb lomhán sodródnak szerte léghajók, hólyagok, melyek közlekedni néha jók, de olykor alkalmatlanok. Lebeg a tér fölött egy szőke nő, s követi őt egy vén szatír, ámde a nő őt megveti, hogy nélküle alhassa álmát, úgy, ahogy megvetette. Lent a kövön egy pincér húz el, ki bal kezét zsebre tette s jobbján tálcával manőverez, és nem zavarja, hogy feszül fölötte cső s huzal. Pályaudvar ez, nem határ. Sehol egy fűszál, se kazal, se búzatarló, ám a peronon ott áll egy elaggott porosz trónbitorló, ki vén, ki ronda, és pókhasú. Bajusza régen kinőtte őt, csordul alóla undok nyála, úgy bámulja a szende nőt, ki közvetlenül őelőtte áll — térdzokniban és egyszerű ruhában. Pazar kalapján, mint tortán — gyertyák füstölögnek, s lám a trónbitorlónak nem csak díszkardja van, de hátán ott lóg hatalmas trombitája is. Mögötte háttal egy harctéri apáca, ki éppen frontszolgálatról tér haza, s nem sejti, hogy aki arccal szemben áll neki, az nem lehet más, mint maga a sátán, kinek szoknyája, bajsza, s karján báránya van, ki a pokolban volt már bálanya, s ünnepen emberhúst zabái — a nyalka. Lábazatán római saru, arcozata mogorva, sasorrú, s feje búbján egy tetvészkedésre rendszeresített kezet visel, mely kéz éppen vakarja üstökét. Lábánál hosszú róka oson. Egy táska felé oson a ravasz, mely táskában talán csecsemő van, s mely táska bizton gazdátlan. És látszik távolabb egy ráncos, kopasz tarkó, mint tengeri batiszkáf, olyan. S a peronon, hol annyi láb áll, a lábak közt egy nagyságosasszony-fejű kövér kutya is tekereg, ki pitizni kész, de nem pitiz, mert teste tortáktól lett kövér s így nehéz. És áll ott egy láda is, és áll a ládán egy öltönyös kövér, ki nyitott újságba temetkezik, fittyet se hányva arra, hogy mögötte éppen vonat érkezik, s a vonatból épen, sértetlen szálnak ki emberek — vagy nem szállnak ki, mert utaznak tovább. S bár akad egyéb is a képen — említést már csak Amálka néni érdemel, ki a korláton tűsarkú cipőben áll, mázsánál jóval súlyosabb testtel, becsavart hajjal; alsóneműben próbál felrepülni, de nem repül.
