Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - KRITIKA - Dusza István: Hármas tükör

ha Cúth János pályaképét csak ennek alapján igyekeznénk felvázolni. Egy merész, írói vállalkozás eredményét rögzíti az 1984-ben megjelent Életfa című regénye. Míg a bemutatkozó író rövid lélegzetű történetei olykor egymástól távoli világokban élő emberekjrői szóltak, addig ez a regény az átalakuló paraszti társadalom alakjait állítja elénk. Olykor teljes fényben láthatók, jellemükj lelkületűk és gondolkodásuk fehér lapként veri vissza az író kibócsájtotta sugarakat. Máskor ellenfényben, környezetükre árnyékként vetülő, így körvonalazható alakokat állít elénk. Formailag monológokból áll össze ez a néhány esztendőt átfogó történet. Ezek elsősorban belső szövegek,! a regény hőseinek lelki rezdüléseit, cselekvéseiknek érzelmi indítékait, értelmük elemző működését tükröző kitá- rulkodások. Az eleinte kissé nehézkesen olvasható monológok után, a megismert tények, történések, kapcsolatok, hálózatát letapogatva, az olvasó már képzettársításokra is.,vállalkozik, 'A regény szerkezete, a belső mpnológokban tükröztetett külső történések és változásók közötti időbeli hézagok, a cselekmény kihágyásos továbbfűzése szinte, sugallja egy másik, egy „olvasói” regény megírását. Cúth, kerülve az írói kommentárokat, .nem mondott le egészen erről. Ez a forma szüli meg az olvasóban azt a kényszert, hogy elemezzen, vizsgálódjon és ítélkezzen is. Ebben a műben Cúth majdnem eredményes kísérletet tett arra, hogy megírja — a csehszlovákiai magyar irodalom parasztregény- vonulatából többé-kevésbé hiányzó, teljes egészében jelen sehol nem lévő — lélektani elemzését azoknak a változásoknak, amelyek a felszabadulás utáni évtizedekben tájainkon bekövetkeztek. A kísérlet azért feneklett meg, mert az író formai fegyelme megtört, és elvesztette bizalmát a monológok lendítő erejében. Cúth látszólag megmaradt a formánál, de a történéseket mesélő hősök a továbbiakban már párbeszédekben is „gondolkodnak”. A világirodalom e századi regényírói újításainak tükrében vitathatatlanul ismerős a forma, mégis, Cúth vállalkozása a hazai realista hagyományok felől nézve kétségtelenül újszerű és eredeti.

Vajkai Miklós, miközben vég nélküli emberi küzdelmeket próbál meg írásaiban rögzíteni, megírta a csehszlovákiai magyar irodalom fiatal prózájának egyik legeredetibb felfogást tükröző két kötetét. A Főnix Füzetek ötödik darabjaként megjelent A másnapos város című kötetét 1984-ben követte a Veszteglők, amely szintén novellákat tartalmaz. Bocsáttassék meg nekem, hogy többé-kevésbé egyetlen terjedelmes novellájáról szólva igyekszem majd megközelíteni Vajkai Miklós hőseinek világát. Ezt az írást kulcsnovellának tartom. Emberi önmagát, az alkotás végtelen küzdelmét, a mindenkori kazánházak lángarcú fűtőit teremti örökéletűvé. A kóválygó sűrítve tartalmazza mindazt, amit a szerkesztőségi íróasztalokat, egyetemeket, doktori címeket és hivatali státuszokat megkerülő, s ezzel együtt tekintetbe nem vevő, a világot ennek ellenére igazul, eredeti módon látó és láttató ember érez, gondol, tesz. „Legfontosabb jelképünk az út.” Ez az út jelenik meg valamennyi novellájában. Az Anyám címűben, mint a kamaszos érzelmi tétovaság, vagy a Nyári csapásonhan a fájdalom szikkasztotta szerelem. A hősök, mint minden eredeti író esetében, megteremtőjük belső világán átszűrve közvetítik felénk a teljes világot. Persze akadnak a kötetben ingatag alapzatú novellányi terjedelmű érzelmi vázlatok (Anyám), didaktikus helyzetrajzok (Az az apró kis ember...), de filozofikus mélységű novellák is (Az Időtlenség királynője, A kóválygó, A másnapos Város, A novella tartalma). Az első írásokban még gyakori a modorosság, de a gondolátok, a tartalom tisztulásával a forma is kristályosodik. Itt-ott még érezhető a balladisztikus drámaiság, ami első publikációiban még modorosságnak hatott. Mindent egybevetve Vájkai Miklós fellebbentette a fátylat, amely mögött nem rejtőzik titok. A titok maga a fátyol féllebentésének küzdelmes folyamata és a látszatra könnyedén lebegő fátyol. Akárcsak Az Időtlenség királynője című novellában az erotikus képzelgésektől űzött kamaszok, az írásra született ember is megtanulja, hogy a mozdulat ős a függöny a lényeg. Mögötte mindanhyiszor a megismerhető világ rejtezik; a feladat, amely új függönyök felé hajt bennünket.

Csák így érhető meg a Veszteglők írójanak az a szakadatlan küzdelme, hogy a kötet novelláiban mindegyre az előző könyvében prezentált írói világot tökéletesít. Itt is az „út” jelenik meg ismét, amelyen járva hősei mindinkább tudatosítják, hogy mozgásuk ugyan mérhető, de állapotuk lényege a veszteglés. Pedig haladni kell, ezt megteremtőjük, Vajkai Miklós tudja a legjobban. Ebben az új kötetében mindazt kiteljesítette, ami debütálásakor eredetinek, senki mással össze nem téveszthetőnek látszott. A sajátos nyelvet, a balladisztikus hangvételt, a mindennapi létben gyökerező gondolatvilágot